1993 februárjában, miután a leköszönő Domokos Géza után Markó Bélát választották az RMDSZ szövetségi elnökének elnökének, a csíkszeredai Szakszervezeti Művelődési Ház színpadáról vezettem első nyilvános találkozását a tagsággal. Rengetegen zsúfolódtak össze a teremben, még a lépcsőn is ültek, és különösképpen nem is kellett összeverbuválni a közönséget: jöttek maguktól, mert úgy éreztek, hogy saját sorsuk adott mértékben az érdekképviselet politikai-társadalmi küzdelmeinek, céljainak a függvénye.

A napokban előkotortom a korabeli szövegemet, miről is beszéltem a felvezetőben. Íme, csupán három bekezdés. Az első: „ Az elmúlt három esztendő a maga tekervényes útjaival, kis győzelmeivel és nagy ingadozásaival megmutatta, hogy rövid távon felemelkedést és gyors stabilitást várni puszta álom. Az élet ebben a diktatúra köpönyegéből úgy-ahogy kibújt országban lassú változás és nem más ez a demokrácia gyermekbetegségeivel küszködő RMDSZ-ben sem.”

A második: „ Bízzunk abban, hogy Markó Béla olyan vezetőkkel veszi körül magát, akik nem valamiféle meggazdagodó, új elitként válnak az ügyszolgálat haszonélvezőivé, valahol magasan a tagság feje fölött alakítva ki zártkörű RMDSZ klubokat, hanem legfontosabb ismérvük közösségeik gyakorlati és tényszerű szolgálata lesz.”

A harmadik pedig: „ Költőből valaki politikus lesz: nem ritka ez a megrázkodtatásokkal teli, alig-alig eszmélő Kelet- és Közép-Európában. De ha majd el tudjuk hozni azt az időt, hogy politikusból legyen és lehessen valaki újra költő, csak akkor mondhatjuk el, hogy a társadalomalakítás valóban jó mulatság és sikeres férfi munka volt!”

Amint húsz esztendő teltén visszanézzek ezekre a mondatokra, az első bekezdés a hármas számnak a huszonhármassal történő cseréjével alighanem ma is megállná a helyét. Sajnos. Ami a másodikat illeti, az új elit kialakulásának körülményeit, az RMDSZ arculatának változását, vagyonosodás-függő ráncosodását vagy ráncfelvarrását, illetve a mindezekkel összefüggő közéleti és közösségi hatások elemzését a szociológusokra és politológusokra bízom, hiszen az elmúlt évek számszerűsíthető változásai közé tartozik, hogy ezekben a szakmákban jóval többen beszélnek-írnak-kutatnak, mint bármikor Romániában és Erdélyben. (Mielőtt megkapnám a fejmosást, hadd tegyem gyorsan hozzá: jól van ez így. Ami nincs jól: vizsgálataik eredményére a döntéshozók igen gyakran rá sem hederítenek.)

Írásom hátralevő részében viszont leginkább a harmadik bekezdéssel szeretnék foglalkozni: Markó Bélából ugyanis újra költő lett, mégha ez nem annyira a társadalmi változásoknak, mint saját elhatározásának a következménye. És hogy a hosszú politikai közjáték után milyen költő, vajon ott folytatta, ahol abbahagyta, vagy új és más utakat keresett magának? Erre az alapkérdésre a választ, a szakmai értékelést hadd bízzam ezúttal az irodalomkritikusokra, a Csatolmány című legújabb kötetében (Bookart Kiadó) megjelent verseit viszont föltétlenül és a lehető legőszintébben az olvasóra. Mert ezen az e-mail és világhálós környezetű cím alatt rejtőzkődő száz oldalon az erdélyi olvasó újra felfedezheti a Verset, amelyet gyermekkorában, fiatalkorában vagy éppen felnőttkorában annyira szeretett. Amelyben otthont talál magának az érzelem és az értelem, amelyben sziporkázik és a maga tömörségével, a maga szókapcsolataival főszereplővé válik a magyar nyelv, amelyben az egyéni és a közösségi sors, az erdélyi hétköznapok és a közélet megannyi vonatkozása soha, egyetlen sorban sem a politikai közhelyek elcsépelte szavak és fogalmak modorosságában és ál-fenköltségében van jelen, hanem a maguk megélt és átélt, ha úgy tetszik, a maguk földközeli, mindennapi és éppen ezért rendkívül vonzó, emberi természetességében.

Noha egyre ritkábban, de még mindig boncolgatják manapság, hogy létezik-e vagy sem erdélyi magyar irodalom. Aki a kételyre igennel akar válaszolni, annak megcáfolhatatlan érvként itt van a keze ügyében a Markó Béla könyve. Mint ahogyan Kovács András Ferenc vagy Tompa Gábor sok-sok versét sem lehetett volna máshonnan, csak Erdélyből megírni, ugyanígy Markó Béla minden kötetben foglalt sora erdélyi fogantatású és az erdélyi élet hitelével érthető igazán. Mert ezt az életet nem lehet feloldani, összemosni és elszürkíteni semmiféle nagy nemzeti olvasztótégelyben. Az erdélyi magyar lét a maga önállóságában, a maga sajátosságaival egyenrangú része a magyar nemzeti létnek, aki az előbbieket akarja lefaragni, aki úgy gondolja, hogy akár pénz működtette szálakon is létrehozható az egyetlen központú, kézi és fogalmi irányítás, az előbb-utóbb rájön arra, hogy téved. Az önálló erdélyi magyar társadalom, az átélt közelmúlt és a megélt jelen tapasztalataiból fakadó önálló erdélyi magyar gondolkodás csak a felszínen és csak ideig-óráig helyettesíthető szólamokkal és közhelyekkel.

Egyszóval, nagy kár lett volna, ha Markó Béla két évtizedet átfogó politikai e-mailjei után nem születik meg ez a Csatolmány. Így viszont újból van amit letölteni az élő erdélyi magyar költészetből.