Hadd indítsak egy kis játékkal. Erdélyi olvasóinktól kérdem: tudják-e, mi az a csitkenye? A szótárakban ne keressék, jómagam sem vagyok papír- vagy Google-rágó szóvadász, teljesen véletlenszerűen bukkantam rá. Már ha véletlennek lehet nevezni, hogy a Hazai pálya nevű tizenhatoldalas újság más reklámkiadványok között megjelent a székelyföldi postaládámban.

A csitkenye az újság egyetlen, nem a Fideszt, nem Orbánt és nem a magyarországi baloldalt szidalmazó, politikamentes oldalán tűnt fel, amely a nem túlságosan eredeti Mozaik megnevezés alatt foglal össze egy keresztrejtvényt és két szöveget. De mivel ez a kifejezés, a ‘mozaik’ nem ősmagyar, hanem olasz-francia eredetű, és ráadásul éppen ama vallás irányában áthallásos, amitől a kiadót hajnalhasadtától napnyugtáig rázza a hideg, előre aggódom az immár Erdélyben is terjesztett ingyenes közéleti lap főszerkesztőjének sorsa iránt.

Az újságot megjelentető Jobbik ugyanis ilyen tekintetben kérlelhetetlen, kiméletlen és könyörtelen. És nem ismer lehetetlent. Mindig a saját akarat számít, mások nézeteinek a tökéletes semmibevételével.

A vasárnapi budapesti Horthy-szobor avatásán, jobban mondva a templomi áthelyezésen és újraavatáson, a magyar történetírók által még mindig csak részben le-, fel- és átértékelt egykori országvezető bálványozása ellen több százan tüntettek, olyan írók, művészek, tudósok nevét emelve a magasba, akiket a korabeli magyarországi zsidóüldözés pusztított el vagy kényszerített emigrációba.

Csendesen elgondoltam: bizony a Budapesten élő székelyeknek és az éppen arra járó erdélyi magyaroknak is lett volna, akit emlegetniük. Például a csíkszeredai Sarkadi Elek zenetanár, karnagy és zeneszerző nevét, aki az észak-erdélyi bevonulás után, szabadtéren, az iskolák egyesített kórusainak még a magyar himnuszt vezényelte, majd néhány esztendő múlva a pusztulásba hurcolták. Vagy a Salamon Ernő gyergyószentmiklósi költő nevét, aki megkínzott és megalázott munkaszolgálatosként ért gyötrelmekkel teli életútjának a végére. Vagy a Karácsony Benőét, akit napjaikban is az erdélyi magyar prózaírás kiemelkedő alkotójának tartanak, akit majd minden nemzedék olvas és újraolvas, akinek az élet napos oldala és a megnyugvás ösvényei helyett a leírhatatlan szenvedés jutott osztályrészül. És hány meg hány olyan kimagasló erdélyi művész és tudós nevét, akik százhatvanezer társuk kiséretében ott szorongtak a tehervonatokban, amelyek 1944 májusától indultak a lelkit követő testi megsemmisítés színhelyei felé.

Persze, a huszonegyedik században jó lenne azt mondani, hogy tekintsük lezártnak a történelemnek ezt a sötét fejezetét, hiszen túl vagyunk rajta. Valóban túl vagyunk rajta?

Esztendővel ezelőtt félretettem egy idézetet annak az ifjú Hegedűs Lóránt református lelkésznek a kenderesi megemlékező szövegéből, aki vasárnap az Isten szolgájaként Budapesten, a Hazatérés Templomában megintcsak az emberi megbékélés erősítésén ügyködött.

„Az irodalomtörténetből, a szöveggyűjteményből, amelyből az én lányom is tanul, kit ismerhet meg egy-egy felvillanásra? Nádast, Spirót, Eszterházyt és Kertészt. Ezek azok a zsidók, akik minden egyes mondatukkal Magyarországba kívántak belerúgni és rúgnak bele most is. Igen, ezek azok a zsidók, akik még nem tudják megvárni, hogy meghaljanak és úgy vonuljanak be a halhatatlanok közé, bár nekünk is nehéz ezt kivárni…”

Nehéz ezt olvasni. Főleg Erdélyben, ahol az említett magyar írók a középiskolai magyar tananyag részei, ahol tanulmányok, doktori értekezések egész sora foglalkozik munkásságukkal. Ahol például a Sapientia egyetem hallgatói néhány esztendővel ezelőtt mindenütt telt házzal fogadták az ide látogató Eszterházyt.

A Jobbikot rá kellene eszméltetni: hiába szervez nem csupán a Székelyföld, hanem Erdély különböző városaiban csoportokat, itt nem hazai, hanem jórészt a hasonló nézetektől mentes, a magyarországi átkozódásoktól idegen pályán mozog.

A csitkenye egyébként valamelyik magyar népi nyelvjárásban csipkebogyót jelent. Azt a növényt, amelynek szúrós ágai csupán múlandó sebeket ejtenek a gyűjtőkön. A Jobbikkal ellentétben.