A címbeli kifejezés már nem sokat mond a mai fiataloknak, jobbik esetben Harry Potter emlékeikhez próbálják hozzákapcsolni. És tartok tőle, hogy a varázshegyről sem Thomas Mann jut eszükbe, hanem valamilyen legalább hatezer méter fölötti hegycsúcs, amelyet valamiféle napsütötte, köd és vihar nélküli varázslatban kellene megmászni és a hódításról készített fotókat műholdon, azonnal, valamilyen világhálós médiafelületre eljuttatni.

Számomra – és nemzedéktársaim számára – a varázsszem azokhoz a rádiókészülékekhez kapcsolódik, amelyeket más belső elektronikus szerkezetben, de ugyanolyan külső megjelenéssel az újból feltörő nosztalgiahullám most megint elhelyez az üzletek polcain. Ha erősödtek a rádiójelek, a zöldes varázsszem a recsegések és ropogások közepette is erőteljesebb fénnyel és összehúzódással jelezte, hogy javul a vétel az egyetlen olyan gépezetben, amely az erdélyi magyart is összekötötte a világgal.

A sötétbarna Orion rádióra emlékszem, a nagy fekete gombjaira, a kereső vékony pálcikájára, amely nem csak fővárosok, hanem olyan titokzatos nevek között ingadozott, amelyek jórészéről soha nem hallottam. És arra, amint 1956 októberében-novemberében a rádió bekapcsolása előtt Édesapám mindig az ablakhoz ment, kinézett, majd összehúzta a sötétítő függönyöket, és azután kapcsolta be a rádiót.

Alighanem az erdélyi magyarság számára a rádió vált a forradalmi részvétel legfontosabb eszközévé. Ma sem tudom feledni Édeasapám és a hozzánk átosonó néhány szomszéd arcát, ahogyan a rádiós hírek alakulása szerint derültek vagy szorongtak és a könny lecsordult az arcukon, amikor a szovjet csapatok egyre közelebb kerültek Budapesthez, mert háborúviselt férfiakként tudták, hogy itt a vég.

Mindez a középhullámon történt. És utána maradt a rövidhullám, az ígérgetések és az üzenetek hullámhosszain. Megint a menekülés – mondta Édesanyám, aki jól tudta, hogy miről beszél, hiszen az első világháború után nagyapamék az erdei remeteségből, ő maga pedig Magyarországról tért vissza a második világháború végén lebombázott székelyföldi otthonába. A menekülést kellene valahogy elkerülni – sóhajtott fel, és azóta is nagyon-nagyon sokan ismerik ezt a szívszorító érzést: az otthon elhagyását, amiért nem kárpótol semmi.

Igen, a menekülést kellene valahogyan elkerülni. És legalább mifelénk, ahol már nem dúlnak a háborúk, felszámolni mindazokat az okokat, amelyek menekülésre késztetik az embert. Testi vagy lelki-szellemi menekülésre. Mert mind a kettő létezik, mégha az utóbbit jóval nehezebb is különböző adatsorokba rendezni és elemezgetni. Már azt a menekülést is fel kellene egyszer számolni, amely elriasztja egyik embert a másiktól; még a magyart a magyartól is, sötét, felsejlő fenyegetésnek érezve a másként létezést, a másként gondolkodást.

Az 56-os évfordulókon rendszerint kimegyek a kopjafához, mellette azok emlékeznek, akiket jónéhány esztendeig itthon is börtönbe sodort a megtorlások vihara. Majd mindig a magyar irodalomnak az eseményekkel kapcsolatos jól ismert, drámai erejű versei hangzanak el, néhány fiatal azonban már keres, kutat és máshonnan is válogat. Egyiküknek ajándékba adtam a Gloria Victis című könyvet, amely nem csupán gondolataiban, hanem szerzőiben is lenyűgöző: hogyan, milyen nem leírhatatlan, hanem gyönyörűszépen leírt rokonszenvvel és tiszteletadással tekintettek a világ, minden földrész írói-költői az akkor még mindig ezer sebből vérző Magyarországra, és hogyan bíztak abban, hogy az élet helyreáll.

Helyreállt, persze. De még közel hat évtized után is hozzá kell tennünk: bizonyos mértékben.

Mert még mindig létezik menekülés. Még akkor is, ha másképpen nevezik bármiféle rádióban, amelynek nincs varázsszeme, amelyet ma már telefonnak vagy táblagépnek is nevezhetnek.

1956 a szabadság felé emelte mindkét karját.

A szabad emberek, bárhol a világon, jönnek-mennek, utaznak. Soha nem menekülnek.