Ágoston Hugó: A hakni fölemelése

Arra gondoltam, érdemes lenne esettanulmányt közölni a külföldről hazajött marosvásárhelyi magyar hölgy feliratozó és aprópénzgyűjtő akcióinak visszhangjáról, az egymást gerjesztő események és nyilatkozatok fogadtatásáról. Amihez természetesen hozzátartoznak lapunk véleménycikkei is, a hozzájuk fűzött fórumbejegyzésekkel, kommentárokkal együtt. Kuszálik Péter, Sebestyén Mihály, Ambrus Attila, Szőcs Levente eltérő megközelítésben és a lapunkra jellemző karakteres publicisztikai-kritikai éllel írtak a témáról, emeltek ki jelenségérvényű mozzanatokat.

Nem célom semmiféle értékelés. Még kevésbé a hozzászólások egy része vásári hangnemének elemzése, és a legkevésbé azok cáfolása, úgymond szerzőim „megvédése”. A Vélemény rovat vezetőjeként kiváló kollégákkal dolgozom együtt, publicisztikánk legjelesebb a mezőnyben, csapatunk egyik tagja az utóbbi fél évszázad meghatározóan legjobb összmagyar napilapjának megbecsült állandó munkatársa.

Különben a vitát elindító Kuszálik Péter tárcáját vasárnap délig 779 olvasó kedvelte, és 105 cikkalji hozzászólás született, pró és kontra. (A kettő aránya 7,4.) Az eddigi legfrissebb – értsd: a sorozatban utolsóként megírt – cikk a Szőcs Leventéé, három nap alatt 202 ember kedvelte, s 38 (többségében negatív) hozzászólást kapott. (A kettő aránya 5,3.) Nevezhetjük a hozzászólóknál nagyságrenddel több kedvelőt perdöntő „csendes többségnek”? Azt hiszem, igen. Az persze látszik, hogy miféle hangnem, milyen opciók és indulatok fakadnak felszínre könnyebben. Ezekkel meg kell tanulnunk együtt élni, még a kommunistázó/libsiző-bérencező/idegenszívűző mocskolódással is, bármennyire rosszul esik az embernek, ha sarral dobálják.

Az említett cikkekben viszont – itt immár beleértve a Sebestyén Mihályét is, amely korábban, rögtön a Kuszáliké után íródott, de csak tegnap került fel – érzésem szerint egy fontos mozzanat nem kapott kellő hangsúlyt.

Jó, hogy oly rengeteg idő és piacjárás után végre valakinek eszébe jutott, és tett is érte, hogy a termékek neve legyen feltüntetve magyarul is – mi többiek, akik eddig öntudat nélkül, csak úgy vásároltunk bele gyáván a világba, szégyellhetjük magunkat, hogy nekünk nem.

Ezzel kapcsolatban viszont alapvetően fontosnak tartom, hogy azok a magyar nevek helyesen íródjanak! Mert különben úgy járunk, mint a szegény magyar álamfő pali, aki szintén a helyes anyanyelvhasználat eszményét tűzte küldetésének zászlajára, és közben negyedik elemis hibákat vétett. Én már ilyen vagyok, kényesebb arra, hogy helyesen legyen kiírva, mint arra, hogy egyáltalán ki legyen írva. (Mint ahogy nem megyek el a bórversenyre sem, amire egy látványos plakát éppen a napokban hívogat – a bór „köztudomásúlag” egy kémiai elem –, és ősi városom két legpatinásabb utcájának sarkán mindig hisztériás totporzékolhatnék fog el, amikor rápillantok a névtáblára: Kőteles Sámuel; vajon nem érne meg egy gyűjtést a megváltoztatása, esetleg egy forradalmibb lelkületű fiatalember nem mászhatna fel megrövidítendő az ékezetet? (Van tőlem másfél kiló öt- meg tízbanisa.)

Ez a mi bajunk, feleim: olyankor tesszük ki az i-re a pontot, amikor oda vessző, hosszú í ille- és kellene.

Ne siessenek kitámadni, meg vagyok győződve, hogy a hős hölgy a legkiválóbb magyarsággal, az akadémiai helyesírási szótár szent szabályai szerint írta ki a zöldségek és gyümölcsök, méhészeti termékek és befőttek (köztük a guszta zakuszka) magyar nevét, s csak olyan fanatikus nyelvvédők terjesztik ennek az ellenkezőjét, akik nemzetek fölötti kínos pontosságukban már-már a latin (Linné-féle) elnevezéseket is megkövetelnék vásártereinken – hátha húsz év múlva ennek a taxonómiai alaposságnak a jegyében is tüntetni fogunk... Reménykedjünk abban is, hogy miután a leglelkesebb hölgyek sem tudják újrapelenkázni minden piacon az összes feliratot, az árusok – őstermelők és viszonteladók – intenzív átképző kurzusokon vesznek majd részt ebben a témakörben.

Nagyon fontos számolni a tájjelleggel! Mert nem csak a sárgarépa murok ám minálunk, s nem csak a burgonya krumpli (a székely fővárosnál is székelyebb helyeken meg egyenesen pityóka! – ergo a Solanum tuberosumnak nyilván mindhárom magyar nevét ki fogjuk írni, amitől azonnal háromszor annyian leszünk, magyar vásárlók); de mit tegyünk egy több rétegű kérdéssel? Jelesen: ami Budapesten vöröshagyma, az nálunk fehér, s ami nálunk a vörös-, az mondjuk a Lehel téren lilahagyma. Ami viszont ott fehér (az a nagyon finom, tényleg hófehér) hagyma, azt nálunk diszkriminatív módon meg sem tudjuk névileg jelölni...

Meggyőződésem, hogy a szóbanforgó hölgy jóhiszeműen lépett fel az anyanyelvhasználat érdekében. De vigyázat! Az anyanyelvhasználat jogát törvény írja elő. Ez megvan, kész tény, e törvény kiharcolásában a fő érdem az RMDSZ parlamenti képviselőié. Érvényesítésében fontos politikusaink következetessége, nagyon fontos a számonkérő civil kiállás, és a legfontosabb a példát statuáló igazságszolgáltatás.

A derék hölgy hibásan hiszi és mondja, hogy ő az anyanyaelvhasználat jogának kivívásáért harcol(t): „és végre egy nemzetként követeljük és talán meg is kapjuk a jogainkat”. Bennem egy kis vészcsengő már ezektől a nagy szavaktól megszólalt, de egyenesen ébresztőóraként kezdett berregni, amikor olvastam, hogy akciója nyomán hősnőnket ugyanaz a lelkes nagyszerűség-érzés fogta el, mint 1989 decemberében, most is valami olyan átszellemült forradalmiságot érez. Érezni sok mindent lehet, de ha az forradalom volt, akkor ez nem az, és fordítva. Meg hát reméljük, hogy ezúttal nem lesznek áldozatok, még azt a városban egyedüli magyar piacfelelőst sem váltják le, ahonnan az egész elindult.

Valahol itt kezdődik a baj! Jogaink érvényesüléséért harcolnunk kell, akár ilyen eszközökkel is, tehát akár mindnyájan kimehetünk nyílt kártyáinkkal, és feliratozhatunk mindent, ami csak az utunkba esik. Sajnos bele kell azonban kalkulálnunk, bármilyen kétes törvényileg, és bármilyen abszurd hülyeség is hivatalnokilag, hogy ezért megbírságolhatnak. Hogy volt valaki, aki ezt is önfeláldozóan vállalta – őszinte elismerésünk.

Ám ezt mártíromsággá és szent harccá váltani, véleményem szerint, ugyanolyan kétes. Az aprópénz már nem lehet a hadviselés része! Ne legyen az, mert nem egyéb hakninál. Jópofa bosszúötlet – de kin is állunk bosszút? Nem ugyanazon, akitől a sérelmet elszenvedtük. Találó píáros hecc, ha nem veszi körül máris valamiféle ünnepélyes máz, nemzetieskedő áhítat. Ne tekintsük már világmegváltó vezérlevnek, felszabadító harcmodornak, hogy egy szerencsétlen banktisztviselőt (aki ráadásul lehet akár magyar, amilyen szellemesek a románok is...) oda tesznek órákon át számolni. Arról nem is beszélve, hogy nekünk mennyivel többet kellett előtte és még mennyit kellhet utána számolnunk – százezernyi érme! –, elvonva drága magyar perceket tanulástól, légyottoktól, házimunkától, gyerekeinkkel vagy idős családtagjainkkal való foglalkozástól.  A nemzetstratégiától! A harctól!

Összefoglalva, akár egyet is érthetek azzal, hogy „az efféle apró gesztusok és érmék jelentik a legkisebb léptékű szolidaritást, a közösségépítés elemi részecskéit”. Tudom, hogy rengeteg jóakarat, tiszta meggyőződés és segítőkészség áll e mostani közösségvállalás mögött. Ha viszont „a nemzeti összetartozás az ilyen típusú rossz hírekre áll össze (mégiscsak)”, és ez kellett – végre, húsznál is több év után – ahhoz, hogy „működni kezdjen a segíteni akarás meg az ellenállás szelleme az erőszakkal dacolva”, akkor nagyon aggódva kellene körülnéznünk, hogy hol is tartunk.

Az aprópénzes szolidaritással nem az a baj, hogy kialakult és lelkesít – az a baj, hogy nem arra válasz, amire válasz kellene hogy legyen. Megindítóan jelzi, mennyire ki vagyunk éhezve, sok nyomorunk közepette, egy kis összefogásra! Ám ha akként csináljuk, mintha a Guinness Rekordok számára tennénk, és ha így túlhajtjuk, akkor devalválódik a fő gondolat. Nekünk nem jelképes (populizmusba, feszélyező nemzeti retorikába hajló) és nem közhelyesen konszenzusos ügyekben kell elsősorban közösséget vállalunk egymással – hatékony, messze hangzó akciót csak kiemelkedő horderejű, távlatos eszmei töltetű dolgokban szabad indítani. Jelenleg a legnagyobb ilyen kihívás nemzeti közösségünk számára: az áldozatvállalásig elmenő szolidaritás Markó Attiláékkal, a törvénytelenség ellen és jogaink védelmében. Ezt egyemberként kell vállalnunk. Aprópénzt nem gyűjtök, de Markó Attiláék igazáért tűzbe megyek!

Hogy az aprópénzes a szolidaritásba az RMDSZ is beszállt? Hát tehetett mást? Ellenezhetett volna egy ilyen nemes kezdeményezést, miután a nemzetféltés nálunk versengés tárgya? Kimaradhatnak szegény hivatásos politikusaink az egyre abszurdabb orbáni Magyarországról átterjengő nemzeti „unortodoxiából”, a politikai giccsekből? Mondhatnak nemet háziasszonyoknak, taxisofőröknek és fodrászoknak, akik köztudomásúlag mindenre azonnal tudják az egyedül üdvözítő megoldást? Hiszen egyes képviselőink lassan több töltöttkáposztát és gulyást főznek nyilvánosan, mint ahány törvénykezdeményezéshez a parlamentben hozzászólnak. Viszont ha megnézzük, hogy ez alól közülük kik a kivételek, mert vannak javában, sok mindennek a megértéséhez közelebb juthatunk.

Az RMDSZ csúcsvezetése helyesen tematizál fontos stratégiai problémákat; elsődleges helyeken ellenzék létére számít a szava – de a vásárpiaci eseményeknek mögötte kullog. Néha átvesz hangzatos szólamokat, alig van olyan trillája a vox populinak, aminek ne tercelne. De ez nem tragédia, sőt, ha nem megy át teljesen karikatúrába, választás szempontból még célszerű is lehet, ami azt jelenti, hogy politikailag indokolt. Ellenzékecskéjének pedig ez a kenyere, hadd majszolja.

Bevallom, ebbe a fejtegetésbe bele sem fogtam volna, ha lapunkban nem jelenik meg Borboly Csaba javaslata. A Hargita megyei tanácselnök véleménye szerint a külföldi alkalmi munkák után városába hazatért aprópénzes hölgyet kellene előterjeszteni magyar részről Marosvásárhely polgármester-jelöltjének. (Véleményem szerint jobb lenne Csíkszeredába vinni, ha már a jelenlegi atléta kifutotta magát.) Borboly Csabának rövid idő alatt ez már a második forradalmi ötlete. A politikailag rendkívül fiatal hargitai előző nagyívű gondolata az volt, hogy az expüspök ismét az RMDSZ listáján induljon az európai parlamenti választásokon.

Van itt ész, ugye? Micsoda hakni! Jót derültünk... Átütő, unortodox ötlet, odaát is tetszene. A románok pedig először paff maradnának, utána behúzott farokkal kullognának vissza a hegyekbe.

Kiegészítem a furfangos, tuti siker javaslatot: választáskor járuljunk mind az urnák/úrnők elé, és szavazzunk konfettivel!

Kimaradt?