A fekete-fehér fénykép előterében egy földön fekvő ló, mögötte üres pusztaság, a háttérben pedig emelődaruk körvonalai vetülnek fel az égre.

Hogy nyelvhasználatban is korszerű legyek: a facebookra posztolta ki valaki a képet és utána megjelent az első kommentár: “A ló meghal, az emelődaruk kirepülnek.”. Majd a második, a harmadik és a negyedik, csupa idézetek a szerző nevének a feltüntetése nélkül, és persze hozzátettem a magamét is: “hozzám szakállasan és vakolatlanul érnek el a csodák”.

Mert valóban úgy éreztem, hogy csoda történt. Hogy még mindig szép számmal akadnak, akik emlékeznek Kassákra. Mert Kassákról manapság nem beszélünk, mint ahogyan nem beszélünk Méliuszról, de nem beszélünk Eliotról, Paveseről, Eluardról, Ungarettiről, Ginsbergről, Updike-ról, Jeszenyinről, Juhász Ferencről, Ion Barburól, Tristan Tzaráról, Brechtről, Urmuzról és még sok-sok olyan névről, amelyek két évtizeddel ezelőtt legalább az értelmiségi körökben közszájon forogtak. Nem beszélünk olyan könyvekről és olyan folyóiratokról, amelyek az emberi alkotás és az emberi érzelmek, a nyelvtől független emberi gondolkodás értékeit hozták el közénk. Manapság csak költségvetési hiányról beszélünk, meg rezsicsökkentésről, meg nemzeti pitypangról, meg lovagokról, sújtásokról és a nemrég felfedezett ükapáról, aki biztosan megér legalább egy emléktáblát, mert halhatatatlan érdemeket szerzett a falusi kulcslyukak körvonalainak a lerajzolásában még a tizenkilencedik század elején. Manapság csak arról beszélünk, hogy a magyar nádirigónál nem fütyörészik szebb madár a világon és nincsen olyan sajt, sövény vagy mobiltelefon, aminél a székely ne tudna jobbat csinálni. Manapság nem a születés és a halál, nem a keresztelés és az esküvő, nem a munkahely és megélhetés, nem a család és az egészség körül forog az élet, hanem a legfontosabb gondunk, hogy mikor és melyik politikus kerül fel az első, a második vagy a harmadik listára.

Mert a politika szétterpeszkedett mindenen, behatolt minden házba és minden fülbe, kisajátított mindent, ami értelmiségként tartotta meg az értelmiségit és emberként az embert. Mert a politika el akarja venni mindenünket: a saját gondolatainkat, az egyéni érzelmeinket, az önállóságunkat, a derű, a mosoly, a józanság és a bölcsesség jogát, hogy mindegyre belezúdítsa valamilyen nagy tálba, ahonnan mindössze közösségi közhelyek gomolyognak fel.

Ha netán úgy tűnne; hogy végre magunkra találtunk, hogy csendben és békességben, a magunk és családunk épülésére tudunk és akarunk dolgozni, akkor a politika felszisszen: ez így neki nem jó, ez így nem mehet tovább. Elő újból a riogatással, a félelemgerjesztéssel, a szorongatás szorongásaival, elő az újabb meg újabb kiforratlan célokkal, nehogy egy pillanatra úgy érezzük, hogy szeretjük, élvezzük a világot, amelyben élünk. Mindig kell valamit aláírni, valahová menetelni, valamit gyűjteni, valakit dicsérni és valakit szidni, mindig mindenkinek meg kell mondani, hogy éppen mit és éppen mikor, különben mindenki tökkelütött, mert az amúgyis jól megfizetett politika így szeretné elismertetni velünk nem létező szellemi fölényét is.

A világ szerencsésebb országaiban a politika és az államgépezet ott működik a háttérben, teszi a maga dolgát és csak akkor hallani róla, ha valami nagyon csikorog.

Mifelénk a politika mindegyre a saját tisztségeit megőrző pótcselekvésekről dalol, és nem egyszer sasokként próbál az égre röpíteni szürke verebeket, majd elcsodálkozik, hogy az ugrálásnál nem jutnak tovább.

“Bizonyos, hogy a költő vagy épít magának valamit, amiben kedve telik vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek.”

Ebben minden bizonnyal különbözik a tisztségmegválásra és a saját szakmából megélni képtelen, közhelyeket osztogató és szabadságunkat fosztogató politikustól.

Ezért mondjanak ők bármit is: ne feledkezzünk meg a költőkről!

És ne feledkezzünk meg önmagunkról!