Hans Kelsen.
Ha megkérdeznék ezt a nevet Bukarestben, az Egyetem előtt tüntetőktől, alighanem senki nem tudná, hogy hová tegye. Esetleg arra gondolna, hogy valamiféle márkanév a fővárosi hiper-szuper áruházakban vagy a Calea Victoriei üzleteiben, amelyeknek kirakatain a többség csak a szemét legelteti.

De tartok tőle, hogyha valamiféle felmérést végeznének a honatyák és honanyák, a honfiak és honlányok vagy a hírtelevíziók mindentudó műsorvezetőinek és hírmagyarázóinak a körében, akkor sem lenne túlságosan szívderítő az eredmény.

Hans Kelsen nevét nem ismerik.
A példányszám apadása ellenére is még mindig meglehetősen sok lapcímet felvonultató hazai román sajtóban egyáltalán nem hivatkoztak rá.

Pedig egész nyáron lett volna, és még mindig itt az alkalom arra, hogy emlegessék a nevét.
Mivel főművéről minden nap, minden órában és minden percben beszélnek, írnak, elemeznek, hetet-havat és fűt-fát összehordanak.

Hans Kelsen fő műve ugyanis az alkotmánybíróság, az a testület, amely főszereplővé lépett elő nem csupán a hazai politikai válságban, hanem a hazai intézményrendszerekben.

Az 1881-ben Prágában született és 1973-ben a kaliforniai Berkeley-ben elhunyt osztrák származású amerikai jogászt a huszadik század egyik legfontosabb jogtudósának tartják. Nem csupán a jogállam, a jogrend kialakítójának, hanem ama felfogás apostolának, miszerint a jog önálló tudomány, amelynek nincsen köze semmi máshoz, csak saját fogalomrendszeréhez és normáinak alá- illetve fölérendelési viszonyaihoz.

Az erkölcsösség, az igazságosság, a méltányosság, bármiféle politikai megfontolás nem a jog területe.
Amikor a kisember pirosló arccal és szédelegve kifordul az ország valamelyik bíróságáról vagy törvényszékéről és azt mondja, kérem szépen, biztos vagyok benne, hogy nekem van igazam, de mégis a másik győzött, akkor ösztönösen megérez valamit abból, hogy mit jelent a törvények hatalma.

Ezek a törvények vagy bármiféle más szabályozók ugyanis egymásból fakadnak.
A jogállam ugyanis egy olyan építmény, amelyet el lehet fogadni, vagy le lehet rombolni, de bármelyik tartópillérét kivágva, félrebillenten és összeroskadtan nem lehet fenntartani.

A napokban a romániai magyarság egyik volt jogász képviselője (a félreértéesek elkerülése végett: volt képviselő és ma is jogász) ha nem is szó szerint, de azt nyilatkozta, hogy legutóbbi döntésével a bukaresti alkotmánybiróságnak formailag igaza van, de lényegében nem.

De hát – hogy is fogalmazzak – a jogban a forma a lényeg. És ezt minden bizonnyal jobban tudja nálam nem csupán ő, hanem az ügyvédek sokasága, akik formai utalásokkal képesek napirenden tartani vagy éppenséggel napirendről levenni a perek és más jogi eljárások ezreit és tízezreit.

A jog az mindenekelőtt önmaga területe és intézményeiről, személyeiről és személyiségeiről természetesen lehet bármit beszélni, de annyi a hasznuk, mintha egyházi prédikációkban döntenék el, hogy a részecskefizikusok az atommag-ütközések nyomaiban mit találjanak meg és mit nem.

Az alkotmányjogászokat, döntéseiket, cselekedeteiket dicsérhetik vagy csepülhetik a politikusok, politológusok és a romániai közélet színesebbnél-színesebb nappali vagy éjszakai tévés pillangói, magyarázhatják előéletüket, kapcsolatrendszereiket, vizsgálhatják vagyonukat, de a jog rendszeréből fakadó lényeges értékítéleteket soha nem tudnak megfogalmazni. Mellé-, alá-, és fölébeszélnek.

Erre csak más országok alkotmányjogászai képesek. A jog ugyanis a jognak, mint tudománynak a szintjén független országoktól és független körülményektől. Hogyha valaki sajátosan romániai – vagy éppen magyarországi – jogállamot képzel el, akkor fogalma sincs a demokrácia alapelveit érvényesítő jogállamról.

Mint ahogyan a világ bármely országában az alma a földre hull a fáról és nem az ég felé indul, ugyanúgy a jogelvek is egyetemesek, a jogelméletek is éppenúgy az emberi tudás részei, mint a gravitáció vizsgálata.

Hans Kelsen ezt mindenkinél jobban tudta. De hát ki hallott ma Kelsenről, ha nem volt olyan szerencséje, hogy autókat, hűsítőket vagy éppen farmernadrágokat gyártson?