A szentpétervári G20-as találkozó Putyin kezére játszott. Barack Obama abban a frusztráló helyzetben találta magát, hogy a 28 EU ország közül jobbára csak frankhon biztosította tényleges támogatásáról a szíriai kérdés katonás intézését illetően. Várható volt: a BRIC-államok is csak a politikai lépéseket támogatták.

A politikai megoldás velejéről kevés, a csontról sok szó esett. Az angol csatlós kimaradása után ez volt a második bukása az USA csapástervének. Putyin szembemosolyoghatta Amerikát, hiszen ideiglenes hazát adott Snowden kémregény-hősnek (s az amerikaiak meg csak nézhették ezt), ugyanakkor illegitimnek tüntetnek fel bármilyen katonai lépést Szíria ellen, s a nagyvilág-Pityerben ezt a békát is le kellett nyelnie Obamának.

A pétervári találkozó tehát – erősen sejthető volt – feketén fehéren, Van Rompuyosan és Manuel Barossosan bebizonyította, hogy az Unió nem tartja már saját harcainak tengerentúli patrónusa harcait.

Inter nos, az orosz álláspontot történelmileg nem értem. Ha csak azt veszem, hogy az első világháborúban nem az ypres-i csatában vetették be először a vegyi fegyvereket, hanem keletebbre és pár hónappal korábban, a Varsó-közeli bolimówi csatában, épp az oroszok ellen, hogy a háború gázáldozatainak száma orosz oldalon 56 ezer halott és mintegy 420 ezer sérült, akkor a mindenkori orosz vezetésnek erkölcsileg mintha kutyakötelessége lenne bármiféle vegyifegyver ellen fellépnie.

A harmadik nagy „ledaráljuk Szíriát” terv bukását az amerikai külügyes londoni elszólása jelentette, miszerint a szír büntetést megoldaná, ha felfednék, feladnák és nemzetközi ellenőrzés-megsemmisítés alá vonnák a vegyi fegyvereket.

Az oroszok ugrottak, és mára már mindent fölülír az agilis putyini „apasági” szerep, az ő győzelme politikában és közvéleményben. Ő legalább tartja a nívót és a szavát: menti Aszadot, hogy mentse az orosz érdeket.

Marad – mi is marad? A régi és bukásgyanús verzió szerint az amerikai csapás egyértelműen elvágná a Teherán és libanoni Hezbollah közötti fegyver- és pénzszállítmányok, a hatékony befolyásgyakorlás vonalát, s egy Asszádtól mentes Szíria megfeküdné Irán gyomrát. Az tény, hogy a Szíria-átjáróház elvesztése zavart okozna a patrónusország és a kihelyezett libanoni síita „állam az államban” alakulata között, de az már nem tény, hogy egy ilyen helyzet kétvállra fektetné Iránt. A rezsim összeomlása után Teherán nem maradna „munka nélkül”, sőt újabb célokat nyer, adott esetben hajmeresztően rájátszva a nyugati félelmekre: könnyen meglehet, hogy a nyert hatalmon összekapó és a nagyvilággal is összeakaszkodó különböző szélsőséges szunnita csoportosulások letörésében lesz érdekelt, úgy is, mint regionális síita nagyhatalom.

Szíria? Hát ott mindezen ál- vagy valós biztonság- és erkölcsmotivált érvek, az időveszteséges időnyerés ellenére az álmukban megöltek továbbra sem ébrednek fel, a halott gyerekek továbbra sem játszanak.