Múlt héten betévedtem egy nagyobbacska nemzeti dohányboltba. A legtöbb ugyanis klausztrofóbiát keltő kis lyuk, s hiába kapták meg most a nemzeti dohány mellé az üdítő, fagylalt, újság és kávé árusításának jogát is, az automata és a hűtőgép már nem fér be. De ez a nagyobbacska nemzeti közelebbi haveré lehet, mert elfogadható méretű, jól felszerelt helyiség a kísérteties sötétítés ellenére is.

Kellemes kávéillat terjengett benne, s én akaratlanul is szemrevételezni kezdtem az átlagnál klasszisokkal jobb boltocskát.

Az ajtó mellett egy kuka állt, ugyanazzal az óriás piros-fehér-zöld emblémával, ami a bejáratokat is díszíti. Egyetlen szót sem szóltam, de az eladó ingerülten és szabadkozva rám mordult, hogy ne vigyorogjak, mert nem magától tette oda, s még csak nem is a tulajdonos ötlete, hanem a kötelező nemzeti dizájn része, akárcsak a sötétített ablakok.

Döbbenten álltam, s azóta sem tudom elhinni, hogy ennyire kísérteni tud a múlt. Amikor elhagytam Kolozsvárt, akkor még gyönyörű piros-sárga-kék padok, játszóterek, kukák díszítették a kincses várost, egy nagyot álmodni bátran merő, a realitásérzékét évről-évre egyre jobban elveszítő kiskirály uralkodott fölötte. De most hál’istennek, újra élhető, normális város, az egykor nemzeti hősként ünnepelt kisember pedig oda került, ahová való, a történelem süllyesztőjébe.

Tizenkét évébe került ez Kolozsvárnak, tizenkét keserves év kellett ahhoz, hogy a legrománabb román is rájöjjön, hogy a nagy nemzeti jelszavak takarásában a „jó gazda” és udvaroncai lassan lejárattak mindent, ami nemzeti – a nemzeti színeket, a himnuszt, s Avram Iancut is, amikor azt az idétlen szobrot felhúzták neki. De rájöttek arra is, hogy Funar talán mégsem olyan jó gazda, mint amilyennek hitték és hirdették, mert a befektetők kerülik a várost, mint ördög a tömjént, s bár lehet, hogy van némi fejlődés a szocializmushoz képest, az messze nem annyi, amennyi Erdély fővárosának potenciálja alapján lehetne.

Hétvégén elmeséltem a kukák történetét egy budapesti barátnak, aki saját maga is mindannyiszor elborzadt a piros-sárga-kékre dekorált városon, ahányszor meglátogatott bennünket. Nem értette, miről beszélek. Nem azért, mert nem akarta, hanem tényleg nem értette. Mellékes, hülyeség, kit érdekel, hogy milyen színű a kuka a lesötétített boltban? Az a lényeg, hogy legyen gazdasági növekedés, legyenek munkahelyek és legyen élhető az ország, mondta. És ezt mondja fél Magyarország – ugyanaz a Magyarország, amely elborzadva nézte, amikor a szomszédban zajlott ugyanez.

Pedig a történelem nem véletlenül tudományág, s mégha nem is annyira pontos, mint a fizika, s szabályai nem annyira konkrétan kiszámíthatóak, mint a gravitáció, azért ugyanúgy léteznek, hatnak és működnek. Az emberiség sok ezer éves történelme során eddig minden birodalom összeomlott vagy átalakult, minden diktátor megbukott, pedig legtöbbjüket – legalábbis a modern korban – maga a nép ültette trónusára.

Azt hiszem, történelmi törvényszerűség, hogy maguk a diktátorok sem tudnak újat kitalálni, egymást másolják, talán abban a hiszemben, hogy nekik majd sikerül. De eddig egyiküknek sem jött össze, mert mindegyik elveszítette realitásérzékét, beleszédült önmaga nagyságába és addig feszítette a húrt, míg el nem szakadt. Funar nem volt jó gazda, hiába mondogatták róla éveken át, de nem ebbe bukott bele, hanem abba, hogy nemzeti színűre dekorálta a várost. Nem érezte hol a határ, meddig lehet visszaélni a nemzeti érzelmekkel, s ezért fizetnie kellett.

Orbán Viktor sem abba fog belebukni, hogy tönkrevágta a gazdaságot, megerőszakolta a piac törvényeit, hanem ezek a lesötétített ablakú, haveroknak szétosztott piros-fehér-zöld nemzeti dohányboltok, nemzeti színű kukák, a nemzeti jelentőségűvé előléptetett futballstadionok, nemzeti maffiaként működő közbeszerzési eljárások és nem utolsósorban a magyar Scorniceşti Felcsút lesz a temetője. Előbb-utóbb a magyar választó is megunja, hogy képtelen megjegyezni a hivatalok nevét, mert minden nemzeti, felteszi majd a kérdést, hogy miért egészségesebb a cigaretta, ha csak a haver árulhatja, és miért piros-fehér-zöld a kuka is, melyik havernak van festékboltja, s mennyire élhető egy ilyen ország, mégha maholnap annyira lecsökkentik is a rezsit, hogy a szolgáltatók fizetnek majd azért, hogy fogasszunk. (Miközben a rengeteg új adó, díj, illeték az eget ostromolja.)

Én hiszem, hogy előbb, de sokak szerint inkább utóbb, kikéri magának a magyar is, hogy csúfot űzzenek (üzletet csináljanak) nemzeti érzelmeiből, s kikéri majd magának, hogy csak akkor tekintsék magyarnak, ha mindehhez piros-fehér-zöldben, himnuszt és Csaba királyfit fújva békemenetel, Orbán képét tartva a magasba.

Efelől nincs kétségem, csak azon tűnődöm, hogy miért tetszik mindez annak a romániai magyarnak, aki mélységesen felháborodva élte meg e nemzeti rémálom piros-sárga-kék változatát.