Vagy két évvel ezelőtt arról írtam, hogy az észak-koreai diktátordinasztia legfiatalabb hajtása unalmas. Ahogy a nevében is ígéri: Kim Dzsong-Un. Nos, azóta már tudom, hogy tévedtem, nagyot hibáztam, elhamarkodottan ítéltem a szocializmus utolsó öregtornyában hajló-zajló életről. Mozgalmas, erősen vérpezsdítő. A hemoglobin pezsdületét szó szerint tessenek venni. Bár tudjuk, nem eladó. Miként a szocializmus, a hadi kommunizmus, a munkásosztály és vele szövetséges rizsparasztság vezető szerepe, a veres zászló, ezek az ismert dísztárgyak sem. Igaz, nincs is rá mostanában megbízható, szavahihető vevő.

Abban a távoli, de annál elrettentőbben igazságos országban a vezér körül csak úgy dzsong az élet. És a szex. Hiszen fiatal, csinosan felnyírt, enyhén tohonya, de annál határozottabb elnökről van szó, akibe első ferdeszemű rápillantásra akármelyik katonalány, rendőrtiszthelyettes, üde ázsiai nő nemi jelleggel, vagy szocialista kőolajbányásznő, páncélozott aknaszedő-rakó halászladikon szolgálatot teljesítő rakétakezelő kiselvtársnő másképp beleszerelemesedhet. Csak úgy szabadon, kommunista módra – ahogyan Lenin is meghirdette a proletárforradalom elején páncélautóról – mi másról? – a szabadszerelmet.

Hát még egy énekesnő, egy széptorkú esztergály-lány, aki a munkaversenyekről dalolhat szabad csalogányként, egy állami együttes nőtagjai, akiket a párt hozott létre, nemzett az új világra és csavarozott oda, hogy énekeljenek a koreai ember északi győzelméről, az imperializmus vesztéről.

Mindent összevetve, adottak voltak a feltételek a szerelemhez és a nyájassághoz, és a diktátor Svájcban pallérozott ázsiai humanista fiacskája felfedezte a szíve alatt két nagyaraszra a maga joystickjét (víz- és örömforrását), amit nyomban használatba is hozott az említett fülemüle-csalogány együttes tagjai között. Így eshetett meg, hogy feleséget emelt ki közülük – a kiemelés ezúttal nem járt funcióval a pártban, csak a használati jog alkalmaztatott vele szemben.

De nem csupán. Dzsongó elvtársfi másra is szemet vetett. Mongolvágásút. Oly dalművésznőre, akivel többször is megjelent az állami ünnepségeket (magán nincs is), és azt suttogta a propaganda, hogy ő a vezér nyugati szelleme, szerelme, ágyasa, barátnője, joystick felhasználója igazán. Látható, filmezhető volt.

Most ennek vége szakadt. Végérvényesen. Véresen. Az otthon kalitkában tartott csalogfülemülenő beleszólt, véget vetett férje túlságosan szabadon értelmezett elvtársi kapcsolatának, és addig dalolt a vezér ágyékvezérlésű fejébe, amíg az parancsot adott a kórus, és karmajszter, de legfőképpen a vetély(elv)társnő kivégzésére.

Gépfegyver roppant, vagy kötél feszült, s az árulók sorra hulltak. Persze, jó ügyelni a törvényesség látszatára, ezért a vádak megkonstruálásában különösen sokat törték magasra feltrimmelt fejüket az észak-koreánus vérbírák, vészjogászok. Végül kiderült, hogy pronográf diafilmet forgattak magukról a nők, azaz levették a selyemsálat a nyakukról és az egyiknél még bibliát is találtak.

Bár nyugati újságírók, akiknek sikerült álcázva besurranniuk a tárgyalóterembe, azt állítják, az ügyész oly késve kapta kézhez a vádiratot, hogy a biblia helyett minvégig bilagitot mondott. Igaz, mindkettő távoli és ellenséges hatalom eszköze végeredményben: az egyik zsidó-keresztény, a másik magyar. És a szocializmusban senkinek sem fájhat az epéje. Nincs is mitől. A vezér hivatalból békegalamb-epéjű.