Két eset lehetséges. Vagy Tőkés Lászlónak halvány fogalma sincs arról, hogy mi a védhatalmi státus, vagy minket néz hülyének. Egyik sem szívet melengető lehetőség.

Mint ismeretes, nagy port kavart az EP képviselőnek az a tusványosi kijelentése, miszerint Magyarországnak védhatalmi státust kellene vállalnia „az erdélyi magyarok fölött”, úgy, ahogyan tette azt Ausztria Dél Tirol esetében. Majd később – a rendkívül heves román reakciókra válaszolva – Tőkés azt mondta, hogy szavait rosszul fordították románra. Ő ugyanis védhatalmi státusról és nem protektorátusról (védnökségről) beszélt.

A fentieket értelmezve úgy tűnhet – és Tőkés fellépése tudatosan ezt is sugallta – mintha a védhatalmi státus a nemzetközi közjog egy kikristályosodott, mindenki által ismert és elfogadott intézménye lenne; ennek vállalása Magyarország részéről pedig egyoldalú lépés kellene hogy legyen. Lelki szemeink előtt már meg is jelentek a testvéri tankok szertedübögni a székelyföldi autonómia rímeit.

Nem így van. Az Olaszország és Ausztria között megkötött, Gruber – De Gasperi néven híressé vált államközi szerződés szövege nem tartalmazza a „védhatalmi státus” kifejezést. Klasszikus, normális kétoldalú szerződés, amelynek különlegessége abban áll, hogy tartalmaz bizonyos kisebbségvédelmi előírásokat, illetve Ausztria számára azt a lehetőséget, hogy amennyiben a dél tiroli német kisebbség jogait megsértik, akkor a kérdést államközi tárgyalásokon rendezzék, vagyis Olaszország nem tekinti belügyeibe való beavatkozásnak azt, hogy a területén élő német kisebbség jogaival kapcsolatos kérdéseket Ausztria is nyomon kövesse és alkalmasint megvitassa az olasz kormánnyal. Ennek fejében Ausztria elismerte Olaszország határait.

E szerződést értelmezve jutottak egyes politikusok arra a következtetésre, hogy Ausztria védhatalmi státust gyakorol a dél tiroli németek jogainak védelmében. A szakirodalom más esetekben ilyen kifejezést szinte nem is említ. Következésképp nem jogi intézményről, hanem egy államközi szerződés politikai minősítéséről van szó, amit egy európai parlamenti képviselőnek legalábbis tudni illenék. Ez az oka annak, hogy a védhatalmi státust nem sikerült jól románra fordítani, hiszen a nemzetközi jogi szótárban hiába keresnék a kifejezést, mert ez nem jogi kategória. Maga Tőkés sem mondta meg, hogy mi lenne a helyes fordítása szavainak, merthogy ilyen nincs is. A fordítók különben csak részben tévedtek – aminek nyomán egyesek a hírhedt Cseh Morva Protektorátusra asszociáltak –, mert hozzátették, hogy Tőkés szavai az osztrák–olasz modellre vonatkoztak, s ennél többet nem is igen tehettek, hiszen egy tudósításban körülményes lett volna politológiai kiselőadást tartani.

Nos, ilyen típusú egyezmény Románia és Magyarország között 1996 óta már létezik: a két ország közötti alapszerződés tételesen felsorolja azokat a nemzetközi kisebbségvédelmi előírásokat – beleértve az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének híres 1201. Ajánlását is (igaz, ehhez egy megjegyzés is tartozik, amelyik kimondja, hogy a dokumentum nem értelmezhető a kollektív jogok elismeréseként). Következésképpen – ha Tőkésnek úgy tetszik – Magyarország már rendelkezik védhatalmi státussal, nem szükséges ezt deklarálnia, vagy külön vállalnia. Az más kérdés, hogy a nemzeti kormány élt-e az alapszerződés adta jogosítványokkal, számon kérte-e Romániától kisebbségvédelmi vállalásainak betartását. Vagy ezt már nem illett „a főnöktől” megkérdezni?

Számomra nyilvánvaló, hogy Tőkés – immár a jövő évi EP-választásra kacsintva – kommunikációs gyakorlatot tartott. Igyekezett magára vonni a figyelmet, és a romániai magyarság jogainak bátor védelmezői szerepében tetszelegni. Kihasználva hallgatósága bocsánatos járatlanságát a nemzetközi kapcsolatok egyik marginális kérdésében, úgy tett, mintha ő többet követelne annál, amit Románia hajlandó megadni, s ezért hívja segítségül Magyarországot. Valójában a magyar védhatalmi státus azonban csak a Románia által is vállalt nemzetközi szabványok betartatásának lehetőségére vonatkozik, amely szabványok viszont – fájdalom – nem vonatkoznak az autonómiára.

Valójában tehát Tőkés nem többet, hanem kevesebbet kért annál, ami a romániai magyarság vélelmezett elvárása.