Olvasom, hogy a lomhullató bükkfáktól övezett keserédes, szelíd Bukovinában, annak is a legközepiben, Gliboka, Hliboka városában egy vadonatúj Eminescu-szobor várt felavatására. Várt, várakozott szép csöndesen a néprajzi múzeum tövében, az elnyűhetetlen ukrán-moldován barátság lombos fái alatt, midőn egy gonosz rusznyák csapat, avagy a Janukovics-gárdák előörsei lecsaptak a poéta mit sem sejtő szobormására. Lefejezték és elvitték a követ, ezzel teljesen meghazudtolva szegény Wass Albert nagy mondását (amelyet a román folklorból kölcsönzött a visszadás reménye nélkül): a kő sem maradt, a víz sem szaladt, csak az orzók hónuk alatt a torzóval.

Most miért nem lepődöm meg? Azért, kedves távoli olvasóm, mert én közép-kelet-, sőt kelet-európai polgár vagyok, aki az efféle hőstettekkel, nemzeti vérharagokkal, barbár csonkításokkal meg vagyon szokva. És ezek a vágások az országcsonkításoktól szavak, nyelvek, mondandók és polgári szabadságjogok csonkolásig szoknak tartani, amúgy folytatólagosan, nyilvánosan és mutyiban.

Minálunk az erdélyországi főterek 1918-1919-ben szenvedték el az első generál szoborirtást, ekkor minden magyar vagy vélt magyar kötődésű szobrot eltávolítottak, megcsonkítottak, széttördeltek, lehúztak, meggyaláztak, elzártak, a legjobb esetben a feliratot megcserélték rajta (vö. Mátyással az igazságossal, akivel természetesen igazságtalanságot cselekedtek a méltányosság nevében). S nem csak a szobrokkal történik ez mifelénk, hanem az épületekkel, amelyeket megfosztanak díszeitől, építészeti jellegétől, díszberakásos ablakitól, a feliratoktól. (Vö. pl. marosvásárhelyi Közművelődési Palota, Városháza stb.)

Vagy a nyelvhasználat nyilvánossági joga is szokott csorbulni, csonkulni, de leginkább a kormányzók emlékezete. (Ez utóbbi is akaratlagos.)

Az őskorban az ellenséges törzs szent helyeit, az ősök sírjait dúlták föl, rombolták szét, égették föl a győztesek, a betörő hordák. Róma nagysága annyira nyomasztó volt, hogy a barbároknak szét kellett barmolniuk. Különben meghasadtak volna a nagylelkű irigységtől. Ebből is látszik, hogy szép hosszú hagyományokra tekint vissza az Eminescu-bántalmazók tevékenysége.

Nem kell hozzá politológusnak, vájt eszű kommentátornak lenni, hogy világosan lássuk: folyamatról van szó, amelyet korunkban a kizárólagos nemzetállamiság bigott hívei érvényesítenek szó szerint tűzzel, vassal. Az alkotmányszerkesztők most ismét kőbe vésik tévedéseiket, hogy a hagyomány sora meg ne szakadjon.

A szoborgyalázás hírére a szövegmagyarázók, vélekedők, a névtelenség mögé kuporodók természetesen azonnal kiterjesztették mázsás átkaikat minden otthonában élő, még el nem űzött honi nemzetiségre, a környező államok népeire, kormányaira, a banditavezérekre, fűre-fára, cinegemadárra.

Arról persze egyik sem akar tudni, hogy ugyanilyen rombolók ebben a hazában is akartak/akadnak minden korban. Hogy folyik a kölcsönkenyér visszajár nevű eszme- és átokforgalmi társasjáték, s ha kenyér nincs, megteszi a rosszszomszédság értő ápolása is, a történelem kölcsönös meghamisítása, a közösségi szimbólumok tagadása, a múlt tagadása, a temetőrombolás morbid humorfesztiválja.