A tengerparti vámosok, a határrendőrség szimatcsoportja nagy fogást csinált. Sikerült elcsípniük egy hatalmas kínai játékáruszállítmányt. Talán fölösleges is hozzátennünk, hogy a játékok mind közönséges hamisítványnak bizonyultak. Ezt onnan sikerült megállapítaniuk, hogy hazavitték a játékokat a kisgyerekes rendőrbácsik és -nénik, akik, bármilyen hihetetlen, családdal is rendelkeznek, az nemcsak az amerikai vérben és mocsokban turkáló szieszájoknak (CSI) dukál, és összehasonlították a gyerekszobákban halmozódó játékparkkal, amellyel minden gyermek e hazában el van látva.

Látván, hogy a kínai áruk silányabbak, ha eddig nem tudták volna, azonnal gyanús lett nekik a szállítmány, és nem engedték ki a vámhivatal karanténrendszeréből. Akkor a főnöknek eszébe jutott, hogy bekérje a pekingi, shanghaji és nankingi szakmai aranyoldalakat és megnézze, ha van a Disney vagy a Hello Kitty, az Angry Bird, Transformer, Barbie vagy a Monopolynak gyártóvonala az említett városokban. Miután az interneten sem akadtak nyomára a világ legnépesebb országában e cégeknek, kétségen kívül megállapítást nyert, hogy a legrafináltabb/ocsmányabb hamisítvánnyal van dolguk. Ezután jegyzőkönyvet írtak kínai tintaceruzával, a kínai találmányú papírra és fogságra vetették Mici maót, Mackó Csu-en Lájt, Légó Csank ál séket, és a Barbei bigét.

Mi történjék az elkobzott áruval (közel 65 ezer tétellel), amelynek összértéke – ha az eredeti lenne – a kereskedelmi forgalomban 220 ezer eurót eredményezne? Kíváncsi lettem a közösségi oldalakon felröppentett hír kapcsán szárba szökött reakcióra.

Csalódásom várható volt. Az a néhány szociálisan érzékeny kommentátor, aki a nyilvánosság elé lépett, azt javasolta, adják oda azoknak a mélyszegénységben vergődőknek, akik a saját nemiszervükön kívül nem ismernek egyéb játékot. Azt szinte senki sem ötletelte, hogy hajtsanak reájuk bulldózerekkel vagy locsolják le öngyulladó anyagokkal, vessék tüzes kemencébe, mint Jancsi és Juliska a gonosz játékboszit.

Legnagyobb megdöbbenésemre, senki sem ítélte el a hamisítványok szerzőit, ugyanis ez a tevékenység (a lopás egyik formája), úgy látszik, morálisan magas értékpontokat kapott a közönségtől, és jókat lehet derülni ilymódon az EU rovására. Ellenkezőleg a rendőrséget áztatták el, hangoztatva: míg szegény Mackó Mukit fogságra vetik és nem jut el az Ilfov megyei kis jövendő kapitalistákhoz, akik akár a kínai hamisított Monopoly játék segítségével is olcsóbban válhatnak vérbeli üzletemberekké, addig a nagyobb bűnösöknek bottal ütik a nyomát.

A legtöbben bocsánatos véteknek tartják, ha a gyerekek mérgező bevonattal ellátott, silány anyagokból összehaknizott, álságos távolkeleti játékokkal kisvonatoznak, babáznak, csapdosnak, játszanak hasbalövöldözőst, erőszakot, kínzást. Abban marasztalják el a határrendőrséget, hogy miközben diadaltáncot jár néhány elfogott Mackó Muki teteme felett, futni hagyja a drog- és cigicsempészeket. Azok jelentik ám az igazi veszély. (És bevételt.)

Szó se róla, akik áljátékokkal játsznak – kissé erőltetett párhuzamba állítással –, azok fognak majd nagykorukban az álvalóságba kapaszkodni kábszerek, füves spanglik segítségével.

De ha nincs is igazam, az végleg kiborított, hogy senki sem reagált arra az aggasztó közgazdasági és társadalmi tényre, hogy a kínai bóvli kategóriát bőven kimerítő áru

 dömpingje (amely a kontinens kereskedelmének hét-tíz százalékát jelenti) folyományaként Európában kétszázezer munkahely válik fölöslegessé.