Forgatom, merthogy forgatókönyv írja elő az iskolakezdés (folytatás) hogyanlevőségét. Drámai feszültségtől nem mentes szöveg: több pontján is útelágazás, akár hármasút; batyu meg kevéske hozzá, hogy jövő júniusig kibírnánk a legszigorúbban kiporciózott morzsákból. „Elemzők” riogatják, egyenesen revolverezik a kormányt, s annak pártját, hogy ha a nyugdíjasok nem is lázadnak, és az anyák sem hirdetnek forradalmat a vártnál jóval csekélyebb, jelképesnél valamivel több juttatásadagjaik miatt, a tanévstart levezénylése és az oktatás megszervezése – illetve az ott elkövetett bakik – jelenti az igazi próbakövet, a valós vizsgát; és nagylelkűen megelőlegeznek egy ropogós szekundát a Victoria-palotának.

A szaktárcára mutogatni fárasztó és meddő művelet: a vakáció nem volt eléggé nagy ahhoz, hogy a miniszter és sajtó elé álló közvetlen munkatársai kigyógyuljanak kommunikációs kényszerükből, ezért már most készüljenek fel a szülők, erősítsék meg magukat lelkileg és türelmileg, mert jön az infózuhatag, melyből időnként ki lehet hámozni a lényeget, a fontos (ám másnapra visszavont, vagy újfent módosított) változásokat. Most nem is egy darab minisztert kell figyelni, hanem egyszerre kétfelé koncentrálva követni a fejleményeket, az egészségügyi tárca ugyanis legalább annyira felelős a minél biztonságosabb iskolalátogatásért. Ha nem éppen az online jelenlét lesz a meghatározó. Innen arrafelé megint zegzugok következnek: mennyire készülhetett fel a pedagógustársadalom az új szerepre, mit adott hozzá önkormányzat, szülői bizottság, tanfelügyelőség, bukaresti kormánykörök. Nem merülnék el a számigálásban, soha nem volt kedvencem a matek, s ezen belül a többismeretlenes egyenletek kategóriájától idegenkedtem leginkább.

Pedig erre a szeptemberi becsengetésre, ha jól kalkulálok, legalább egy fél kalendáriumi évünk lett volna rákészülni (feltéve, ha a márciusi átállás első két hete után illetékesék már a tartós – középtávú stratégiákon agyaltak volna). Erre jön még az aránylag kései start előnye: a korábban induló országok eddigi tapasztalatát is lehetne, itt a hegy alatt abrakolva kamatoztatni, de legalább figyelembe venni. És a rapszodikus közoktatási neki gyűrkőzés akár eredményes is lehetne: megtudjuk például, hogy mennyire tanteremszűkében vagyunk (a komilfó illemhelyek tömeges hiányát már csak reflexből soroljuk ide), de az oktatói gárda is számszerűen mennyire foghíjas – Olaszországban 12 ezer káderes mínuszt jegyeztek e vészleltár során –, és hogy az önkormányzatok mennyire kevés oktatásra fogható ingatlannal rendelkeznek. Lesz viszont sulirendőrségünk: első szakaszban kétszázhuszonhat rendfenntartó szavatolja a diákok biztonságát.

A tanintézmények önállóságának virágkora érkezett el; hirtelenjében még csak törvényt sem kellett hozzá módosítani. Direktoroknak kell előhalászni egykori kombinatorika-jegyzeteiket, hogy kisakkozzák a véges térben és behatárolt időben az újradizájnolt órarendeket, mert a felelősséget ilyenkor előszeretettel testálja rájuk az egyébként döntési fórumként szívesen fennforgó megyei  tanfelügyelőség.

Leginkább Anisie miniszter egyik friss megszólalása gondolkodtatott el: tárcavezetőnk megvallotta: attól tart, hogy a tanuló ifjúság nem tartja be a vírusellenes előírásokat iskolán kívül, és így a jól átgondolt intézkedések dacára „behurcolja” az amúgy jól felkészült tanodákba a kórt. Klasszikus példája a maszatolásnak egy olyan ágazatban, ahol a szintén klasszikus (vagy már avítt?!) kréta és spongya sok helyütt hiánycikknek számít.