Bíró Béla: A bizalom végórái

A 90-es évekből a legemlékezetesebb olvasmányaim közé tartozik „A bizalom” című kötet. Ámbár A történelem vége után, mely a tökéletesnek tekintett liberális demokrácia világszintű diadalát jósolja meg, némi gyanakvással vettem a kezembe Fukuyama legújabb kötetét. De aztán mindinkább megragadott. Recenzáltam is néhányszor. Tételmondata: az emberi társadalmak rendeltetésszerű működésének alapja a bizalom. Ez utóbbi, melyet ő „társadalmi tőkeként” emleget, még a gazdaság szempontjából is legalább annyira fontos, mint a szó szokásos értelmében vett finánc- vagy anyagi tőke. Minden társadalmi és gazdasági folyamat, eljárás, vita csupán a felek közti bizalom feltételei közt válhat gyümölcsözővé. Ennek hiányában a társadalmi rendszer fokozatosan kaotikussá züllik. Az együttműködés helyett egymás lejáratása, egymás kezdeményezéseinek meghiúsítása, teljesítményeinek a lerombolása válik a „társadalom” alaptörvényévé.

Ettől a felismeréstől aztán Fukuyama lépésről-lépésre juthatott el ahhoz a manapság is sokkolónak tűnő megállapításhoz, melyet idén márciusban a The Athlantic című lapban The thing that determines a country's resistance to the coronavirus (magyarul: Az a valami, ami meghatározza egy ország koronavírussal szembeni ellenállóképességét) címen fogalmaz meg. A tétel így hangzik: „A bizalom a legfontosabb adottság, mely meghatározza egy társadalom sorsát. Nem a rendszer típusa számít, hanem az, hogy a polgárok megbíznak-e vezetőikben, illetve hogy a vezetők kompetens és hatékony államot vezetnek-e?” Következésként: „A demokrácia és a diktatúra számára egyaránt igaz, hogy a polgároknak el kell hinniük: a végrehajtó hatalom tudja, hogy mit csinál.”

Már ebből az egyetlen állításból is kiderül, (ami egyébként 1993-as könyvének gerincét is képezi, hogy az ideális társadalom a liberális és a konzervatív eszmerendszer egyfajta szintézise. Méghozzá nem is akármilyen. Csak ízelítőül: „Fukuyama szerint a gazdasági élet elválaszthatatlan a kultúrától: azoktól az „»irracionális« értékektől, amelyek az erkölcshöz, a közösségi szellemhez, a családhoz, a valláshoz kötődnek, s ezért a túlnyomórészt érdekekkel és racionális választásokkal operáló neoliberális közgazdaságtan csak korlátozott mértékben lehet érvényes. A modern társadalmak legfőbb feladata ennélfogva a társadalmi bizalom megőrzése és megteremtése…” (A rövidség kedvéért a könyv 1993-as fülszövegéből idéztem.)

Ez a megfogalmazás akár Orbán Viktor „fasizmusának” tömör jellemzése is lehetne. S ha Magyarország koronavírussal szembeni látványos „immunitását” is számításba veszük, még inkább. Legalábbis Fukuyama idevonatkozó írásának aspektusában…

Merthogy a konzervativizmus a mai Európa vezető államában (és csatlósaiéban) tényleg a szélsőjobb, „implicite” a fasizmus szinonimája.

A problémakomplexum azonban nem csak magyar és amerikai, de mélyen európai is. A berlini Közigazgatási Bíróság első-, majd másodfokon is felfüggesztette a Merkel-kormányzat határozatát, miszerint a berliniek a kormány járványügyi döntései ellen tüntethetnek. A rendőrség két okból is szükségesnek tartotta a tilalmat: egyrészt azért, mert a korábbi tapasztalatokból ítélve a tüntetők a legelemibb egészségügyi védőintézkedéseket sem tartják be. Sem maszkot nem viselnek, sem az előírt távolságot nem veszik figyelembe. Harsogva éltetik a tüntetés szónokait, és ekként egyetlen ember is tucatnyi társát fröcskölheti össze vírusaival.

Másrészt azért, mert ahogyan az az SPD-s Andreas Geiser megfogalmazta: a tüntetést „koronavírus-tagadók, »birodalmi polgárok« (voltaképpeni nevükön neonácik) és szélsőjobboldaliak” rendszerint súlyosan törvénybeütköző erőszakos akciókra használják fel.

A Querdenker 711 néven szerveződő jogvédők, akiknek vezére a stuttgarti Michael Ballweg, azzal védekeznek, hogy a kormányzat az egészségvédelem ürügyén az emberi jogokat tiporja lábbal. És hogy a maszk voltaképpen semmi ellen nem véd, hiszen egy vírus átmérője mindössze egyetlen nanométer, ahhoz viszonyítva bármely maszk anyaga gyérebb szövésű a kisebb tengeri állatok számára szabadon átjárható halászhálónál. A demonstrációt kivetítőn is követhettük. A Querdenker egyfajta másként- vagy inkább „ferdéngondolkodót” jelent. (A megnevezés a gender-elméletből ismert querre asszociál, némi öniróniától sem mentesen.)

A követelések közt a bordélyházak megnyitása, a homoszexualitás  (szinte már nevetségesen fölösleges) legalizálása, a (bizonyos szempontokból korántsem fölösleges) cenzúra felszámolása, a gyülekezési szabadság kiterjesztése, a szabad lélegzetvétel és egyéb rokonszenves követelések szerepelnek.

Olívia Mitscherlich-Schönherr „Mit tanulhatunk a ferdéktől című cikkében sorra veszi a lehetséges kérdéseket és válaszokat: hogyan tanulhatunk, mit tanulhatunk, mi okból kell tanulnunk és mi célból a querdenkerektől?

A válaszok meglepően jól rímelnek Fukuyama egykori és újabb tételeire. A tüntetések szervezőinek sikeressége minden vonatkozásban a bizalomhiányban rejlik. A tüntetők a német Alkotmányban foglalt alapjogok visszaállítását követelik. A lobbypolitikát, azaz a nemzetállami törvénykezésnek a lobbycsoportok általi kiforgatását (s közvetítésükkel a nagy konszernek érekeinek minden demokratikus procedúrát überelő hatalmi befolyását) kifogásolják.

Sikerességük másik oka a tudomány és az intellektuális elitek társadalmi közösségektől való radikális elszakadása. A tudósok egymás (és nyilván a gazdaság) számára végzik kutatásaikat, az írók egymásnak írnak, a pedagógusok egymás rovására próbálnak babérokat aratni. (Persze ők is jobbára milliárdosok által finanszírozott alapítványok pénzén.) Miközben a valóságtól mind elrugaszkodottabb teóriáikkal mérgezik olvasóikat, illetve tanítványaikat. A szomorú, hogy áldatlan tevékenységük eredményei a tüntetők követeléseiben máris visszatérnek.

Tökéletes a zűrzavar…

A nemzedékek közt pedig egyre mélyebb a szakadék. A fiatalok nem bíznak (az „elhülyült” idősekben), az idősek az  (egyre inkább „beszámíthatatlan”) fiatalokban. S mindannyian egy olyan világban találják magukat, melyben képtelenek eligazodni. Ez már a mai, valóban aktív szavazóközönség legstabilabb részére is igaz. Az utóbbiak mi vagyunk, a 68-as generáció tagjai. Nyugati kortársaink már egy virtuális világban szocializálódtak. (Mi, keletiek egy másikban, de Nyugaton mintha az is visszatérne. Hogy még nagyobb legyen a zűrzavar.) A való világból a nyugati 68-asok sem sokat értenek (mi végképp semmit), de eltökélten szavaznak (szavazunk) olyan értékekre, melyeket a lelkük mélyén ők sem éreznek (és mi sem érzünk) azoknak. (Minálunk a nacionalizmus a szervezőelv. József Attilát parafrazálva: mindenki fél mindenkitől. Így aztán itt még valóban van némi „rend”. Hogy mi lesz később, nem jó firtatni.) A valódi öregek meg – világ szerin tova – végképp úgy érzik, nekik nem sok közük van már ehhez az egészhez. Miért is szavaznának?

Jönnek a fiatalok, akik szerint ez az egész – demokráciának nevezett – felhajtás működésképtelen. Ahhoz azonban még elég erős, hogy megpróbálja sakkban tartani őket. Ezért aztán ők sem a szavazó urnák körül tülekednek. Mert kire is lehetne szavazni? Ehelyett az utcákon verik be a kirakatokat, gyújtják föl az autókat, verik szét a rendőrséget. Abban a hitben, hogy valamiféle új világot fognak teremteni. A történelem hasonló kísérleteiből nem tanultak semmit, mert egy ködös jövő reményében ismét a múltat próbálják végképp eltörülni. S mikor már a nyakukon lesz az óhajtott jövő, akkor majd ők is rezignáltan hajtják nyakukat a guillotine alá, mert a szebb jövő úgymond áldozatokat követel.

Ami igaz, az igaz. Egyszer persze eljön majd a bizalom is. Mert más alternatíva nemigen vagyon…

És akkor majd hálássá öregedett utódaink szép koszorúkat hordanak egykori harctársaik sírjaira. És fennkölt ünnepi beszédekben gyönyörködnek önmagukban.

Hogy aztán kezdődhessen minden elölről…

banner_TfWzz7sC_300x250-HU.jpg
banner_Y04tqfmE_970x250_HU.jpg

Kimaradt?