A 90-es évekből a legemlékezetesebb olvasmányaim közé tartozik „A bizalom” című kötet. Ámbár A történelem vége után, mely a tökéletesnek tekintett liberális demokrácia világszintű diadalát jósolja meg, némi gyanakvással vettem a kezembe Fukuyama legújabb kötetét. De aztán mindinkább megragadott. Recenzáltam is néhányszor. Tételmondata: az emberi társadalmak rendeltetésszerű működésének alapja a bizalom. Ez utóbbi, melyet ő „társadalmi tőkeként” emleget, még a gazdaság szempontjából is legalább annyira fontos, mint a szó szokásos értelmében vett finánc- vagy anyagi tőke. Minden társadalmi és gazdasági folyamat, eljárás, vita csupán a felek közti bizalom feltételei közt válhat gyümölcsözővé. Ennek hiányában a társadalmi rendszer fokozatosan kaotikussá züllik. Az együttműködés helyett egymás lejáratása, egymás kezdeményezéseinek meghiúsítása, teljesítményeinek a lerombolása válik a „társadalom” alaptörvényévé.

Ettől a felismeréstől aztán Fukuyama lépésről-lépésre juthatott el ahhoz a manapság is sokkolónak tűnő megállapításhoz, melyet idén márciusban a The Athlantic című lapban The thing that determines a country's resistance to the coronavirus (magyarul: Az a valami, ami meghatározza egy ország koronavírussal szembeni ellenállóképességét) címen fogalmaz meg. A tétel így hangzik: „A bizalom a legfontosabb adottság, mely meghatározza egy társadalom sorsát. Nem a rendszer típusa számít, hanem az, hogy a polgárok megbíznak-e vezetőikben, illetve hogy a vezetők kompetens és hatékony államot vezetnek-e?” Következésként: „A demokrácia és a diktatúra számára egyaránt igaz, hogy a polgároknak el kell hinniük: a végrehajtó hatalom tudja, hogy mit csinál.”

Már ebből az egyetlen állításból is kiderül, (ami egyébként 1993-as könyvének gerincét is képezi, hogy az ideális társadalom a liberális és a konzervatív eszmerendszer egyfajta szintézise. Méghozzá nem is akármilyen. Csak ízelítőül: „Fukuyama szerint a gazdasági élet elválaszthatatlan a kultúrától: azoktól az „»irracionális« értékektől, amelyek az erkölcshöz, a közösségi szellemhez, a családhoz, a valláshoz kötődnek, s ezért a túlnyomórészt érdekekkel és racionális választásokkal operáló neoliberális közgazdaságtan csak korlátozott mértékben lehet érvényes. A modern társadalmak legfőbb feladata ennélfogva a társadalmi bizalom megőrzése és megteremtése…” (A rövidség kedvéért a könyv 1993-as fülszövegéből idéztem.)

Ez a megfogalmazás akár Orbán Viktor „fasizmusának” tömör jellemzése is lehetne. S ha Magyarország koronavírussal szembeni látványos „immunitását” is számításba veszük, még inkább. Legalábbis Fukuyama idevonatkozó írásának aspektusában…

Merthogy a konzervativizmus a mai Európa vezető államában (és csatlósaiéban) tényleg a szélsőjobb, „implicite” a fasizmus szinonimája.

A problémakomplexum azonban nem csak magyar és amerikai, de mélyen európai is. A berlini Közigazgatási Bíróság első-, majd másodfokon is felfüggesztette a Merkel-kormányzat határozatát, miszerint a berliniek a kormány járványügyi döntései ellen tüntethetnek. A rendőrség két okból is szükségesnek tartotta a tilalmat: egyrészt azért, mert a korábbi tapasztalatokból ítélve a tüntetők a legelemibb egészségügyi védőintézkedéseket sem tartják be. Sem maszkot nem viselnek, sem az előírt távolságot nem veszik figyelembe. Harsogva éltetik a tüntetés szónokait, és ekként egyetlen ember is tucatnyi társát fröcskölheti össze vírusaival.

Másrészt azért, mert ahogyan az az SPD-s Andreas Geiser megfogalmazta: a tüntetést „koronavírus-tagadók, »birodalmi polgárok« (voltaképpeni nevükön neonácik) és szélsőjobboldaliak” rendszerint súlyosan törvénybeütköző erőszakos akciókra használják fel.

A Querdenker 711 néven szerveződő jogvédők, akiknek vezére a stuttgarti Michael Ballweg, azzal védekeznek, hogy a kormányzat az egészségvédelem ürügyén az emberi jogokat tiporja lábbal. És hogy a maszk voltaképpen semmi ellen nem véd, hiszen egy vírus átmérője mindössze egyetlen nanométer, ahhoz viszonyítva bármely maszk anyaga gyérebb szövésű a kisebb tengeri állatok számára szabadon átjárható halászhálónál. A demonstrációt kivetítőn is követhettük. A Querdenker egyfajta másként- vagy inkább „ferdéngondolkodót” jelent. (A megnevezés a gender-elméletből ismert querre asszociál, némi öniróniától sem mentesen.)

A követelések közt a bordélyházak megnyitása, a homoszexualitás  (szinte már nevetségesen fölösleges) legalizálása, a (bizonyos szempontokból korántsem fölösleges) cenzúra felszámolása, a gyülekezési szabadság kiterjesztése, a szabad lélegzetvétel és egyéb rokonszenves követelések szerepelnek.

Olívia Mitscherlich-Schönherr „Mit tanulhatunk a ferdéktől című cikkében sorra veszi a lehetséges kérdéseket és válaszokat: hogyan tanulhatunk, mit tanulhatunk, mi okból kell tanulnunk és mi célból a querdenkerektől?

A válaszok meglepően jól rímelnek Fukuyama egykori és újabb tételeire. A tüntetések szervezőinek sikeressége minden vonatkozásban a bizalomhiányban rejlik. A tüntetők a német Alkotmányban foglalt alapjogok visszaállítását követelik. A lobbypolitikát, azaz a nemzetállami törvénykezésnek a lobbycsoportok általi kiforgatását (s közvetítésükkel a nagy konszernek érekeinek minden demokratikus procedúrát überelő hatalmi befolyását) kifogásolják.

Sikerességük másik oka a tudomány és az intellektuális elitek társadalmi közösségektől való radikális elszakadása. A tudósok egymás (és nyilván a gazdaság) számára végzik kutatásaikat, az írók egymásnak írnak, a pedagógusok egymás rovására próbálnak babérokat aratni. (Persze ők is jobbára milliárdosok által finanszírozott alapítványok pénzén.) Miközben a valóságtól mind elrugaszkodottabb teóriáikkal mérgezik olvasóikat, illetve tanítványaikat. A szomorú, hogy áldatlan tevékenységük eredményei a tüntetők követeléseiben máris visszatérnek.

Tökéletes a zűrzavar…

A nemzedékek közt pedig egyre mélyebb a szakadék. A fiatalok nem bíznak (az „elhülyült” idősekben), az idősek az  (egyre inkább „beszámíthatatlan”) fiatalokban. S mindannyian egy olyan világban találják magukat, melyben képtelenek eligazodni. Ez már a mai, valóban aktív szavazóközönség legstabilabb részére is igaz. Az utóbbiak mi vagyunk, a 68-as generáció tagjai. Nyugati kortársaink már egy virtuális világban szocializálódtak. (Mi, keletiek egy másikban, de Nyugaton mintha az is visszatérne. Hogy még nagyobb legyen a zűrzavar.) A való világból a nyugati 68-asok sem sokat értenek (mi végképp semmit), de eltökélten szavaznak (szavazunk) olyan értékekre, melyeket a lelkük mélyén ők sem éreznek (és mi sem érzünk) azoknak. (Minálunk a nacionalizmus a szervezőelv. József Attilát parafrazálva: mindenki fél mindenkitől. Így aztán itt még valóban van némi „rend”. Hogy mi lesz később, nem jó firtatni.) A valódi öregek meg – világ szerin tova – végképp úgy érzik, nekik nem sok közük van már ehhez az egészhez. Miért is szavaznának?

Jönnek a fiatalok, akik szerint ez az egész – demokráciának nevezett – felhajtás működésképtelen. Ahhoz azonban még elég erős, hogy megpróbálja sakkban tartani őket. Ezért aztán ők sem a szavazó urnák körül tülekednek. Mert kire is lehetne szavazni? Ehelyett az utcákon verik be a kirakatokat, gyújtják föl az autókat, verik szét a rendőrséget. Abban a hitben, hogy valamiféle új világot fognak teremteni. A történelem hasonló kísérleteiből nem tanultak semmit, mert egy ködös jövő reményében ismét a múltat próbálják végképp eltörülni. S mikor már a nyakukon lesz az óhajtott jövő, akkor majd ők is rezignáltan hajtják nyakukat a guillotine alá, mert a szebb jövő úgymond áldozatokat követel.

Ami igaz, az igaz. Egyszer persze eljön majd a bizalom is. Mert más alternatíva nemigen vagyon…

És akkor majd hálássá öregedett utódaink szép koszorúkat hordanak egykori harctársaik sírjaira. És fennkölt ünnepi beszédekben gyönyörködnek önmagukban.

Hogy aztán kezdődhessen minden elölről…