A „tudatos nemzeti közjogi gondolkodás megalapozásával és ehhez kapcsolódva a magyar kulturális értékek megőrzésével és fejlesztésével összefüggő feladatok ellátásáért felelős miniszterelnöki megbízott” időnként kiáll a nyilvánosság elé, s rendet vág a kultúra elburjánzott mezején. Ebbéli tevékenységében egyáltalán nem zavarja, hogy közeli és távoli múltunk kultúrpolitikáját tekintve, mindig elsüllyedtek a feledésbe a hivatalosan támogatott reprezentánsok, s bekerültek a kánonba az éhenhalt, őrületbe kergetett, kiátkozott vagy éppen emigrációba kényszerített alkotóink. Ez már magyar területen kulturális hagyomány.

Kedvenc Kerényi Imrénkről van szó, akinek csak a posztja megnevezése (lásd fennebb idézőjelek között) két és fél sor, és csöppnyi magyartalansággal van megfogalmazva, ha konzervatív módon a kulturális, megőrzendő értékek közé az anyanyelv ápolását is besoroljuk. Ő az, aki festményeket rendelt az alaptörvény díszkiadásának illusztrálására, ő találta ki az önkormányzatoknál fölállítandó asztalt, ahol a betévedő állampolgár olvasgathatja országunk alapdokumentumát, s ő találta föl a Nemzeti Könyvtár sorozatot, amelynek koncepcióját ezen újságban már megboncolgattuk kicsit. Most – színházi emberként – Vidnyánszky Attilával, a Nemzeti Színház új igazgatójával szerepel valami előkerült videóban, s mond értelmezhető mondatokat értékekről, nemzetről, hagyományról.

Nem tudjuk megállni, hogy ne idézzük ide teljes fényességében a kultúrpolitikus szavait, amelyek dekódolás nélkül a hivatalos kultúrpolitika lényegét foglalják össze, amire most fölhatalmazták Vidnyánszkyt: „én a magam részéről nagyon bízom abban, hogy Vidnyánszky úr meg fogja tenni, amit megkövetel tőle a haza. Elég erő van hozzá, jó korban van, megvan hozzá a műveltsége, a felkészültsége, a kultúrája, és meg fogja csinálni a Nemzeti Színházat, ami ugyanúgy sikeres lesz, mint az Alföldié, csak nem a buzikról fog szólni, hanem a szerelemről, meg a barátságról, meg a hűségről".

Nem az a baj ezzel, hogy egy homofób miniszterelnöki megbízott nyilatkozza ki a kormány hivatalos álláspontját, mert ha nem az lenne, akkor eltávolítanák az ámokfutót. Meg azért ott bujkál benne a felhívó rettegés: nekünk tenni kell azért, hogy legalább annyira sikeres legyen a mi kultúrhéroszunk, mint a másik oldalé.

Minden értelmesen gondolkodó ember a fő bajunkat a végletes politikai megosztottságban látja. Ahogy mélyülnek itt az árkok, és nem tudott kialakulni egy váltógazdálkodásos demokrácia, vetélkedő pártokkal, hanem békemenetnek nevezett gyűlöletkampányok zajlanak, s föl sem merül a párbeszéd lehetősége. A kétharmad mindenre jó, és kétharmadot kell szereznie annak, aki a jelenlegi vircsaftnak véget akar vetni, és vissza akarja terelni kis népünket az európai irányokhoz.

És ebben az ostoba megosztottságban végtelenül nagy az értelmiség felelőssége. A köztudatba nem mennek át a nagyregények és összefoglaló társadalomelméleti tanulmányok, sőt a színházi előadások, művészfilmek is egy százezres nagyságrendű kisebbséget érnek el. Az ilyen „erős kijelentések”, program-mondatok száguldanak végig a tájékozódó (politizáló) népességen, s közlik a hívekkel, hogy éppen mi a helyes gondolkodásmód. És kormányhű polgármesterek innen tudják, hogy kiről kell utcát elnevezni, kinek kell szobrot emelni, lehetőleg úgy, hogy a másik oldal orra ettől legyen fokhagymás.

Nem a magánemberi kijelentés az érdekes, hanem az állapotunk ahhoz képest, ahogy a fejlettebb világban beszélnek. És gondolkodnak. Mitől óvják a felnövekvő ifjúságot, s mit tekintenek a közbeszéd, s ezen belül a művészet témájának? A szerelem, a barátság meg a hűség (pusztán fogalmi megközelítésben) nem ellentettje semmilyen szexuális beállítottságnak, sőt köze nincs hozzá. Természetesen értjük, mire céloz a kulturális főmufti úr, s éppen ezt tartjuk olyan kilencven évvel ezelőtti megnyilvánulásnak, amilyenek miatt az egész Horthy- korszakot avíttnak, korszerűtlennek és bizonyos értelemben nevetségesnek látjuk. A maga korában tudatos nemzeti közjogi gondolkodással.