Mivel technikai okokból a Maszol oldalán nem tudok kommentelni, kénytelen vagyok a Rongy Elek álnevű olvasó kommentjeire, főként az egyik utóbbi oláhozóra (nem az én írásommal kapcsolatos) cikkben reflektálni. Rongy úr, akinek már a neve is valamiféle provokáció, gátlástalanul oláhozza románokat. Ami persze kevésbé durva, mint a bozgorozás (lásd Ungo-Valachia!) mégiscsak sértés, merthogy román honfitáraink egy jelentős része (valójában túlnyomó többsége) annak érzi. (A bozgorozást – jóval alaposabb okokból –  mi is.) De nekünk értelmetlen és fölösleges a román nacionalistákhoz (a Funarokhoz és társaikhoz) hasonulni. Szépen kérem Rongy Elekünket, hogy nézeteit legfeljebb családi körben fejtegesse (szerintem ott sem tesz túl sok jót), de a nyilvánosságban türtőztesse magát. Persze joga van a nyilvánosságban is szólni, elvégre a sajtószabadság számunkra is alapvető érték. A provokáció- és a szólás szabadsága közt azonban lényegbevágó különbség van. Ha ő oláhozza, s ezzel valamiféle jöttmenteknek minősíti a románokat, nem őket gyalázza, hanem bennünket, azokat, akik szeretnők megkövetelni a románoktól, hogy tartsák tiszteletben a mi érzelmeinket is.

Az igaz, hogy ezt ez idő szerint nemigen teszik. De ahhoz, hogy ez egyszer mégiscsak tehessék, nekünk is meg kell tennünk.

Én – Isten bocsássa meg a bűnömet – tényleg rühellem a Facebookot. Nem vagyok vele egyedül. De hogy azt, aki el akarja kerülni a manapság már világ szerén tova okkal megbélyegzett Zuckerberg-féle fórumot, a maszol.ro is kirekessze a nyilvánosságból, elképesztő eljárás.

Ez esetben – előbb-utóbb – nekem is le kell vonnom a konzekvenciákat.