Gyászolunk, kesergünk, konfliktusba kerülünk szomszédainkkal Trianon miatt – pedig Erdélyt nem akkor veszítettük el, hanem legalább két évszázaddal korábban, véglegesen pedig húsz évvel Trianon után.

Vegyük sorba.

Az ország trianoni feldarabolását – legalábbis ilyen brutális módon – némi szerencsével elkerülhettük volna, és persze: tisztánlátó, józanul gondolkodó politikusokkal, akik idejében felismerik, hogy Nagy-Magyarországot csak a többségi lakossággal – a nemzetiségekkel – való történelmi megbékéléssel lehetne csak megmenteni. Idejében figyelmeztetett erre Teleki László, Mocsáry Lajos, Jászi Oszkár, Makai Sándor, Ady Endre, Kós Károly és még sokan mások, de már a reformkorban is világossá vált, hogy Erdélyben a magyarság rovására eltolódtak az etnikai határok. Csakhogy a magyar uralkodó osztály és a politikája által keltett közhangulat a megbékélésre törekvőket, a „dicső múlt” szüntelen ünneplése helyett inkább a jövőtől aggódókat hazaárulónak bélyegezte meg.

Dejá vu…

A korabeli magyar vezetők mintegy szándékosan kihívták maguk ellen a nemzeti kisebbségeket: a horvátokat felháborította vasutaik magyarosításának kísérlete; a szerb állatbehozatal korlátozásával Szerbia adriai kikötőt szeretett volna magának, és a magyar kormány határozott támogatásával ment végbe 1908-ban Bosznia teljes beolvasztása a Monarchiába, ami már a háború szélére sodort Magyarországot.

Magyarországot a funkcióját már betölteni képtelen, a reformtól idegenkedő és erkölcsileg is gyengének mutatkozó réteg vezette, amelyet csak a lóversenyek, a vadászatok, az összejövetelek, a féktelen evés-ivás, a kártya, az éjjelizenék, a bálok, a párbaj, a pletykák, a nők és az érdekházasságok érdekelték. Széchenyi István megjegyezte Naplójában: „Egy játói vadászatról tértem haza. Micsoda társaság!  Milyen elhülyültnek érzi magát az ember, ha csak egyetlen napot tölt ezekkel az emberekkel.” 

 A vezető osztályok nem láttak tovább Bécsnél, úgy vélték, a magyar glóbuszon túl úgysincs más semmi, és csak amikor a középbirtokosság földvesztése felgyorsult, akkor vették észre, mekkora nemzeti veszedelmet jelenthet az ellenséges kisebbség.

Mindeközben pedig az1867-es kiegyezést követő lendületes gazdasági fejlődés körülményei között erős román középosztály alakult ki, 1859-ben létrejött a Román Királyság, ezt követően hamarosan megfogalmazódott az igény az „ősi román földnek” tekintett Erdélyre is. A 19. században lezajlott a románság „nemzetté válása”, ezzel pedig fölerősödött a román nacionalizmus.

A magyar politikusoknak ekkor már látniuk kellett volna, hogy „ég a ház”. Kós Károly 1911-ben, az erdélyi románság kulturális egyesülete, az ASTRA balázsfalvi jubileumi ünnepségéről beszámolva feltérképezte a küszöbön álló veszélyt: „Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. (…) Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. (…) Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyúval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. (…) És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan. És az volt a benyomásunk, hogy (…) ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. (…) Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket –, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista. Ez a társadalom: nemzet.”

Vagyis jóval Trianon után rá kellett volna jönnünk, hogy az akkori politizálás Erdély elveszítéséhez vezet.

Trianon nyomán egyébként a magyar területek „csak” 20 évre vesztek el számunkra. Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket, Kárpátalját 1947. február 17-én, a Párizsi békeszerződéssel vesztettük el, úgy tűnik: véglegesen – legalábbis államjogi értelemben. A június 4-i békeszerződés ma már nem is hatályos. Trianont legfeljebb azért gyászolhatjuk, mert modern történelme során ekkor trancsírozták fel először Magyarországot. Az igazán fájdalmas eseményre huszonhét évvel később, február 17-én került sor.

Ez a szerződés ugyanis nem csak visszaállította a trianoni határokat, de újabb három magyar falut is Csehszlovákiának juttatott. A korábbival ellentétben nem tartalmazott kisebbségvédelmi előírásokat, az idegenbe szakad magyarok sorsáról tehát az illető államok dönthettek – szabadon.

És tudjuk, miként döntöttek.

Magyarországnak pedig 300 millió dolláros – mai árfolyamon dollármilliárdos – jóvátételt kellett fizetnie a Szovjetuniónak, Jugoszláviának és Csehországnak.

Miután pedig az akkori szovjet külügyminiszter, Molotov 1943-ban a kormány helyett a teljes magyar népet tette felelőssé a magyar hadsereg Szovjetunióban elkövetett cselekedeteiért, nincs miért csodálkoznunk, ha Eduard Benes csehszlovák elnök a nevét viselő dekrétumban szintén a magyar népre hárította a háborús bűnöket.

Pedig az újabb tragédiára ismét a csapnivalóan politizáló hatalmi elit miatt került sor, ők sodorták háborúba, miattuk vett részt a holokausztban az ország. Lehet, mindezt erős kényszer hatására is történt, de nem hiányzott a „belső indíttatás” sem: a fontos tisztségeket, a hadsereg vezetőségét nagyrészt német származású személyek költötték be, a magyar politikai, a honvédség jobbra tolódása, antiszemitizmusa, németbarátsága tagadhatatlan.

Horthy ugyan megpróbálta felvenni a kapcsolatot a szövetséges hatalmakkal, de csak későn értette meg, hogy a békekötésről az oroszokkal kell tárgyalnia, bár ezt az angolok és az amerikaiak többször is közölték vele. Nem tudni, mi volt ennek az oka: talán félt a kommunizmustól – amelytől Magyarország így sem menekedhetett meg –, talán tudott a magyar katonák oroszországi tetteiről.

Kiugrási kísérletét is későre időzítette, amikor a német hadsereg már féléve megszállta Magyarországot. A fiával is megzsarolt Horthy arra kényszerült, hogy átadja a nyilasoknak hatalmat, törvényesítve Szálasi hatalomátvételét.

A náci Németország utolsó csatlósaként Magyarország elszakított területein a náci agresszió áldozatának tartott Csehszlovákia, a partizánjainak köszönhetően önmagát felszabadító Jugoszlávia, valamint a győztesek oldalára az utolsó pillanatban átállt Románia osztozott, amely az utolsó pillanatban állt át a győztesek oldalára.

Romániának egyébként nagy gyakorlata van az árulásban. Az első világégés idején az antanthoz az 1916 augusztusában megkötött bukaresti titkos szerződés megkötésével csatlakozott, amelynek megfelelően nem köthetett különbékét a központi hatalmakkal. Amikor a német és a magyar hadsereg bevonult Bukarestbe, a békeszerződést megszegve mégis békét kötött velük, hogy aztán erre is fittyet hányva a háború végnapjaiban ismét átálljon az Antant mellé.

Románia mindig ravasz, ügyeskedő, köpönyegforgató politikával, az árulást szinte kötelező gyakorlattá tevő diplomáciával szerzett területeket.

Lehet, hogy Horthy kiugrási kísérlete is sikerrel járhatott volna, ha a románok átállása után azonnal követi Bukarest példáját, kihasználva a német hadvezetés zavarát.

Ja, hogy ez undorító lett volna? De hát ki mondta, hogy a politika az gusztusos mesterség? Ráadásul 1940-ben Magyarország maga is eléggé kiábrándító módon – Hitler ajándékaként – szerezte vissza elvesztett területeit.

Késő bánat most már Trianonon, Párizson siránkoznunk. Tanulnunk kellene inkább a tragédiákhoz vezető drámai hibáinkból. És azon kellene lennünk, hogy a Kárpát-medencei szomszédos népekkel egyetértésben és együtt, közösen alapozzuk meg saját – békés – jövőnket.