Hogy a klasszikusokat idézzem, ilyen is, meg olyan is, de mostanság leginkább másmilyen. Ez nem tetszik például az Európai Uniónak, az IMF-nek meg a világ fejlettebb demokratikus felének, de ez legyen az ő bajuk.

Manapság már nem divat a nemzet-karakterisztika, pedig micsoda remek második világháborút lehetett faji alapon kirobbantani. Jó 80-100 évvel ezelőtt a legkülönb elmék is elgondolkodtak azon, hogy milyen is a magyar. Miben is lehetne megtalálni azt, ami csak magyar, csak ránk jellemző? Tanulságos elolvasni, hogy Babits vagy Bibó miben látja népünk meghatározó vonásait. Az azóta eltelt két-három emberöltő átformálta a magyarságot is, ezeknek a változásoknak egy részét gyűjtöttük ide a teljesség és a tudományosság igénye nélkül.

A magyar ember összetartó, közösségi lény, magyar a magyart nem bántja, kivéve, ha az buzi, cigány, zsidó vagy kommunista. Az nem is magyar, vagy ha igen, akkor idegenszívű. A kisebbségbe vetett magyarokat különösen szereti a magyar azon a helyen és állapotban, ahol Trianon hagyta őket, mert különben román, tót meg jugó lesz belőlük rövid úton. Ha a lobogóját tekintjük, akkor a magyar székely, városházáin ott lobog az ősi székely zászló évtizedes régiséggel. A magyar a külpolitikájában békés, akár kenyérre lehet kenni, ha meg nem haragítják, jó viszonyra törekszik a szomszédjaival, arról nem tehet, hogy csupa primitív, hepciáskodó, ellenséges szomszédja van minden égtáj felől, akik nincsenek tekintettel a magyar alaptermészetre, és ők kezdték különben is.

A magyar tudja, hogy a közösségért áldozatot kell hozni, és a megmaradáshoz megfelelő, elhivatott vezetők kellenek. Így tartotta meg 1100 dicsőséges évig a hont a folyamatosan vesztes szabadságharcokban. A demokrácia pártcserélgetős  váltógazdálkodása kicsit magos a hagyományaihoz és az értelmi képességeihez. Valaki vagy barát, vagy ellenség, harmadik lehetőség nincs.  Horthy és Kádár békéje után a húsz év parlamenti csatározása csak elrontott itt mindent, de a kétharmados fülkeforradalom visszavezeti a járt útra. Nem szeret dönteni és választani a magyar, intézzék az urak ezeket a piszkos ügyeket maguk között, oszt’ néha dobjanak közé egy kis rezsi- vagy áfacsökkentést.

A magyar ember büszke a történelmére, vagy arra, amit annak hisz. Illetve (a büszkeség megmarad!) szépen kihagyja a történelem lapjairól a szégyenteljes eseményeket. Amiről nem beszélünk, az nincs is. A magyar ember büszke az ország vezetőire, alapvetően tudja, hogy – hála bölcs vezetőinknek – az országban alapvetően jól mennek a dolgok, és ezt mindig el is mondják a közszolgálati tévéhíradóban és a rádiók híradásaiban. Közép-Kelet-Európában van cigánykérdés, recesszió, válság, munkanélküliség, ne is soroljuk a sok szörnyűséget, amelyek a magyaroknál is elő-előfordulnak, de javuló mutatókat produkálunk, éppen megszűnőben vannak az összes bajaink.

Itt találták fel (az ősök) a rovásírást, itt született Pártus-hercegként Jézus, és itt dobog a világegyetem szív-csakrája. Állítólag a Szíriuszról jött a magyar, és minden kultúra bölcsője itt ringott a Kárpát-medencében, tőlünk származik minden földi tudás. De ezzel nagyon nem lehet dicsekedni, mert nagyon elszármazott, s itt keveset fejlődött.

Közismert nyelvtudományi közhely, hogy a népek nyelvére nagy hatással vannak azok a földrajzi, társadalmi körülmények, amelyek között élnek/éltek az emberek. Példának szokták hozni a sivatagi nomád népeket, akiknek húsznál több szavuk van a ’homok’ fogalmára, míg az eszkimók a mi ’hó’ szavunkra tudnak harmincnál több kifejezést. Ennek ismeretében sokat mond a magyar nyelv egyedülálló gazdagságáról, hogy nekünk negyvennél több szavunk van a ’korrupcióra’. Na, melyik európai nyelv versenyképes a mi gazdagságunkkal?