Ugyan mi köze lenne Érsekújvárnak Mérához, avagy Szenttamásnak Vargyashoz? Azon kívül, hogy a Kárpát-medencében találtatnak, és hogy mindenik helységet jelentős magyar közösség lakja, aligha van egyéb közös nevező. Hacsak a lemázolt helységnévtáblák okán nem alakul külön klub vagy egyesület. Amelyben előkelő helyet, mondhatni „törzstagságot” nyerne Gyergyószentmiklós, Gyilkos-tó, Sepsiszentgyörgy, Máréfalva, Kisszentlőrinc, Kézdivásárhely, de belépő illeti Nagyszalontát, Györgyfalvát, Székelymosont, Máramarosszigetet (ahol „levakaródott” a magyar felirat), Pécskát (ahol maga a tábla tűnt el), Etédet (ahol festés után/előtt megrongálták a táblát, kődobálás nyomait viselte), ebbe a társaságba való Nagyvárad, Székelyudvarhely, Máréfalva, Hármasfalu, Batiz, Gombáspuszta, Avasfelsőfalu, Sárközújlak, Rákosd és Maroshévíz. Meg Belényes (ahol fehér festékkel „léptek közbe”), a felvidéki Szenc és Magyarbél, a vajdasági Tamásfalva, Nemesmilitics, Lázárföld és Temerin úgyszintén. És a lajstrom korántsem teljes, miközben a magyarországi Ecseren lemázolták viszont a szlovák feliratot.

Az utóbbi 10-15 évben előfordult esetek zömének még van legalább két – immár tipizálható – folyománya: a tettesek zömében ismeretlenek, és a hatóságok túlnyomórészt nyomoznak. Többnyire eredménytelenül. Ha meg nagy ritkán (a helyi önkormányzat szemfülessége révén, mint ahogyan azt a legutóbbi udvarhelyi eset is bizonyítja) mégis előkerül a gyanúsított… hetek vagy hónapok telnek el, és nincs hírünk a tettes(ek) elleni eljárás kimeneteléről.

Mi hát a teendő?

Közleményben és sajtóban tiltakozni, letörölni a vandalizmus nyomait, s ahol a festék makacskodik, kicserélni a táblát, nyilatkozni, hogy valahányszor ez történik, a válasz is változatlanul ez lesz.

Amíg a település bírja szusszal és büdzsével. Feljebb kellene helyezni a táblákat, mert: 1. így a piktoroknak létrát vagy tolvajlétrát kell használniuk és 2. mert akkor messziről látja már az arra gépkocsizó/motorozó turista vagy átutazó, hogy mely település határába érkezett. Ezt viszont az útügyi illetékesek – akik több ízben igazolták átlagon aluli interetnikai empátiájukat – fogják szóvá tenni, mi több, megtorpedózni. Bekamerázni és reflektorokkal ellátni a települések bejáratait ugyancsak költséges vállalkozás, főleg hogy több helyütt nem csak két bejárata van az illető helységnek.

De mégis kik lehetnek az elkövetők: szervezett provokáció statisztái, vagy öntevékeny magányos farkasok, akik egyszerre szenvednek adrenalinhiányban és nackó túlfűtöttségben – nem könnyű diagnózis ez. Érdemes lenne az időszakokat is elemezni, mikor hirtelen megugrik a pingálási kedv, de ettől most eltekintek, lévén hogy ez véleményanyag, és nem tudományos igényű dolgozat.

Hogy van-e hatékony megoldás az időnek múlásán kívül, nos ez a tényleges dilemma; de addig is edzésként a törvényben előírt rendelkezéseket kellene betarta(t)ni például a kórházak kétnyelvű feliratozásánál. A jelképes térfoglalás és a szintén szimbolikus tagadás egymást kioltó diskurzusa egyértelműen nullszaldós. Hacsak nem eredményként könyveljük el a (helyi) közösség bosszúságát, az önkormányzatok költségét és… a sajtónak szállított híranyagot.