A közember Németországról legfeljebb azt tudja, hogy 2015 óta közel másfél millió illegális migráns lépte át a határait. A tájékozottabbak talán azt is tudják, hogy a németség a történelem során váltakozva volt kibocsátó és befogadó közeg. A németek hosszú időn át főként Kelet-Európát árasztották el bevándorlókkal. Egészen a Donig. A Szent Bertalan Éjszakáját követő protestánsellenes mészárlások nyomán azonban nagy tömegben fogadtak be francia hugenottákat is, akik aztán maradéktalanul beolvadtak a német társadalomba. A kelet-európai német kivándorlókkal ellentétben, akik jobbára tömbökben telepedtek le, s egészen a legutóbbi időkig (egészen pontosan Németországba való visszaűzésükig vagy békés repatriálásukig) megőrizték nyelvi-kulturális identitásukat.

Az első és második világháborús veszteséget a háborúk utáni gazdasági fellendülés, s az ezzel járó demográfiai trend sem tudta kiegyenlíteni. A 70-es évekre azonban a népszaporulat is súlyosan visszaesett. Három német nő átlagosan két gyereket hozott világra, s ez az arány azóta is változatlan A német népesség mintegy 6 millióval csökkent. Ez a csökkenés Németországot arányaiban „világelsővé” tette. A hiányt kezdetben török vendégmunkásokkal, a korábban kivándoroltak repatriálásával, majd 1992-t – a Szovjetunió szétesését – követően újabb kelet-európai bevándorlókkal próbálták mérsékelni.

Ezt követte a 2015-ben csúcsosodó migrációs hullám, mely csökkenő mértékben ugyan, de azóta is tart. Időközben Ázsiából is számosan érkeztek bevándorlók, főként Kínából, Vietnámból, Indiából…

Azt viszont már alig tudja valaki, hogy az utóbbi időben a kivándorlás is fölerősödött. Egyre több német szándékozik elhagyni az országot. Főként a középrétegek tagjai közül. A legújabb YouGov közvéleménykutatás szerint a németek (írva és mondva) 55 százaléka gondolkodik azon, hogy hosszabb időre vagy örökre elhagyja Németországot. A kivándorlási hullám 2016-ban csúcsosodott, amikor is 281 ezren szedték a sátorfájukat, de számuk 2018-ban is meghaladta a 260 ezret. Mindez annak ellenére, hogy a hivatalos adatok szerint a német gazdaságnak évente mintegy 400 ezer új munkavállalóra lenne szüksége.

Ráadásul Németország erre az „üzletre” iszonyatosan rá is fázik. Hiszen a német családok és a német állam által a kivándorolt munkaerőbe befektetett anyagiakat mintegy az újonnan szerzett „munkaerő” képzésébe fektetett költségekre „váltja át”. (De erről részletesebben majd másutt…!)

Mi ennek a meglepő jelenségnek a magyarázata? A kérdésre Ansgar Graw, a Die Welt közismert és közkedvelt kommentátora próbál választ adni. A zömmel a középrétegekből származó kivándorlókat elsősorban a jövőjük miatti aggodalmak késztetik kivándorlásra. A nyugdíjrendszer bizonytalanságai, a leromlott infrastruktúra, a pontatlan vonatközlekedés, a lassan kifizethetetlen lakbérek miatti aggodalmak, a növekvő energiaárak, a közbiztonság és közhangulat drasztikusnak érzett romlása. A megkérdezettek jobbára ezekkel a tényekkel magyarázzák, hogy miért nem érzik Németországot továbbra is hazájuknak. 29 százalékuk vallja, hogy két évvel ezelőtt még idegen volt tőlük a kivándorlás gondolata is. Az egyik legfontosabb érv az, hogy az állam mind gyakrabban avatkozik bele a piaci folyamatokba. Főként a lakások „államosítása” okoz aggodalmakat. Berlin például a lakáspiac vonatkozásában öt évre felfüggesztette a szabadpiaci törvényeket.

Meglepő módon a kivándorlók közt növekvő számban találhatók milliomosok is. 2015-ben számuk már elérte az ezret (a korábbi statisztikák csupán évi néhány száz esetet regisztráltak), 2016-ban azonban számuk már 4000-re ugrott. S azóta is növekszik. Ezek az emberek jobbára munkaadók, akik a munkaerőhiány elől menekítik vállalkozásaikat külföldre.

A kivándorlás – mivel az éppen a középosztályt érinti a legsúlyosabban – tovább növeli a munkaerőhiányt. Ráadásul Németország csak a legutóbbi időben – és továbbra is következetlenül – próbálja a Kanadában, illetve Ausztráliában szokásos (kezdetben az Amerikai Egyesült Államokban is alkalmazott) pontrendszert bevezetni. Amint azt Doug Saunders – a német ösztöndíjasként Németországban tartózkodó kanadai bevándorlásszakértő – a Die Weltnek elmondja, a kanadai ún. „Express Entry” a tartósan letelepedni szándékozó bevándorlók tekintetében szigorú pontrendszert alkalmaz, mely a magas szakmai képzettség, a szakmai gyakorlat, szakmai és nyelvi kompetenciák kombinációján alapul. Magyarán: a letelepedés engedélyezése szigorúan a gazdaság követelményeihez igazodik. A Kanadában letelepedett idegenek 60 százaléka egyetemi képzettséggel rendelkezik. Ez az arány a született kanadaiak esetében pusztán 30 százalék. A bevándoroltak zöme saját közösségükbe igyekszik beruházni, vállalkozásokat alapít és aktívan részt vesz az ország politikai és kulturális életében. Más szavakkal integrálódik. Legtöbbször közvetlenül megérkezését követően. Az integráció azonban itt – amint az a fentiekből is kiderülhetett – közösségi vonásokat is implikál, azaz a bevándorlók, akik később családjukat is maguk után hozzák, kisebb nyelvi-kulturális közösségekként illeszkedhetnek a többségi társadalomba. Ezért sikerülhet zökkenőmentesen kanadaivá integrálódniuk. Ez a magyarázata annak – véli a szerző –, hogy Kanadában (akárcsak Amerikában) jóval kevesebb a bizonytalan státusú, gyökértelen ember, mint Németországban. Saunders ezért is véli úgy, hogy Németországban sem a kiválogatás lenne a legfontosabb, hanem az, hogy „a bevándoroltak a lehető leggyorsabban németté válhassanak”.

Benyomásaim szerint azonban a német olvasó ezen korántsem azt érti (vagy akarja érteni), amit Saunders mondani szeretne. Ő ugyanis németen nem nyelvileg-kulturálisan maradéktalanul németté asszimilált állampolgárokat, hanem – kanadai mintára – olyan német állampolgárokat értene, akik a maguk nyelvi-kulturális sokszínűségét megőrizve bizonyos mértékig autonóm csoportokként illeszkedhetnek a többségi társadalomba. Egyfajta – a szó eredeti értelmében vett – multikulturalitás jegyében.

A multikulti azonban Németországban – akárcsak minálunk – vagy ásatag megtévesztési szándéknak vagy kifejezetten pejoratív megbélyegzésnek számít. (Ezt a szándékot maga Angela Merkel – Franciaország és Anglia miniszterelnökeivel kórusban – már 2015-öt megelőzően egyértelműen kifejezésre is juttatta.)

Ha mindemellé még azt is odaszámítjuk, hogy a német hatalom mindenféle ellenőrzés nélkül (azaz illegálisan) migránsok tömegeit szabadította az országra, szükségszerűen ki kellett alakulniuk azoknak a feszültségeknek, melyek a németek 55 százalékában azt a benyomást kelthetik, hogy Németország immár nem az ő hazájuk.

Ez nálunk, Európában jobbára a Nagy Francia Forradalom óta érvényesülő nemzeti ideológiák szerves folyománya. És sajnos miránk, őshonos kisebbségekre is kihatással van. Fokozódó mértékben. A romániai románok és magyarok többségének is úgy kell éreznie, hogy – látszatra eltérő, lényegileg azonban szorosan összefüggő okokból – nem Románia az igazi hazája.

Ez az érzület teszi az országot kivándorlásbéli világbajnokká. Szíriát is messze megelőzve…