Ambrus Attila: 30 év múltán

Talán nem haszontalan felidéznünk, honnan indultunk. Akkor mindannyian együtt, egy akarattal. Leveszem a könyvespolcról az I. RMDSZ-kongresszus dokumentumait, hozzászólásait, üdvözlő táviratait – igen, hiszen a kilencvenes évek elején még élt egy ideig ez a furcsa, ma már talp- vagy más testrésznyalásnak tartott műfaj – egybegyűjtő kiadványt. Számos – ma már hihetetlen – momentumot idéz fel. Mindjárt az elején, az ülésvezető elnökségbe javasoltak listáját böngészve, bizonyítékot nyerünk az egy akaratra: Tőkés László, Király Károly, Domokos Géza, Folticska Ferenc, Verestóy Attila, majd a névsor végén Sylvester Lajos és Szilágyi Zsolt. Hasonló a megválasztott országos elnökség listája is: Domokos Géza elnök, Szőcs Géza főtitkár (akkor még nem volt pejoratív értelme a szónak), Béres András, Markó Béla, Formanek Ferenc, Szilágyi Zsolt, Cs. Gyimesi Éva stb. Akkor az ideológia vírusa még nem fertőzte meg az érdekvédelmet (is), így Cs. Gyimesi Éva röplapon üzent a kongresszusi tagoknak: Szőcs Gézát – akit a történelmi közelmúltunk és a jövőnk között hidat építő értelmiséginek nevez – az elnökségbe javasolta.

A harminc éves időtávlat megszépíti az ilyen és hasonló történeteket, amelyek mellékszálon futottak ugyan, de kellettek ahhoz, hogy érdekvédelmi szervezetünk azokban az ordas kilencvenes években kitartson, következetesen képviselje a romániai magyarság kéréseit. Azokat az elvárásokat, amelyek egy demokratikus országban természetszerűek lennének, de a máig tartó és kísértő eredeti demokráciánkban a többség agresszivitását váltotta ki.

Az üdvözlő táviratok közt olvashatjuk a Vatra Românească szélsőséges kulturális (?) szervezet figyelmeztetését, amely a kommunista retorika eszközeivel teletűzdelt, de máig megtaláljuk elemeit a nacionalista „újbeszélben”: „Kortársaink szigorúan el fogják ítélni azokat a megnyilvánulásokat, amelyek világos és alkalmi politikai célok érdekében világos és demokrata arculatban megjelenni akarnak, de mondandójuk élesen eltávolodik a valóságtól.”

Pedig az éppen megalakult RMDSZ céljai – mai mércével – minimalisták, ám éppen ezért reálisak voltak. Ezekből lehet kiolvasni, milyen méretű volt a nemzeti kisebbségek jogfosztása a nacionálkommunista hatalom bukásakor.

Politikai célok közt szerepelt és szerepel ma is a kisebbségek kollektív és egyéni jogainak szavatolása. (Mai szóhasználatban ezt az autonómia biztosíthatná.) Fontos hangsúlyt kapott a lelkiismereti szabadság kérdése és ugyanilyen súlyt a lakhely szabad megválasztásának kérdése. (Ekkor még léteznek zárt városok, amelyek nem mindenkit fogadnak be, nem állítanak ki számukra személyazonossági igazolványt, így lakást sem vásárolhatnak. A módszer az erdélyi városok nemzetiségi arányának megváltoztatására volt alkalmas.) Cél volt továbbá az önrendelkezéssel (azok számára akik az ős RMDSZ-en számonkérik: autonómiával) párosuló decentralizáció; az önmagát felépítő és igazgató civil társadalom. (Ma már bizonyára kiegészülne az önmagát fenntartó jelzővel.)

Gazdasági cél a piacgazdaság megteremtése. (A kilencvenes években széles körben elterjedt, ma már tudjuk, hogy tévhit a piac mindenhatósága.) A mezőgazdasági termőterületek magán- vagy társastulajdonba juttatása is szerepelt a programban: vissza kell juttatni a szántókat, legelőket, kaszálókat, erdőket azoknak a családoknak, akiktől elvették. Az RMDSZ úgy vélte, létre kell hozni a magánpénzintézeteket (bankokat). Az 1990-ben születetteknek ma már furcsa és alig értelmezhető ez a mondat: „Bőséges minőségi ellátást, korlátlan áruforgalmat, kereskedelmet!” Ez arra utal, hogy az üzletek polcai még mindig üresek voltak, Mircea Dinescut pedig egy németországi avantgárd költészeti versenyen hosszasan éltették, mert zseniális ötletnek tartották, hogy „a sörözőben nem volt sör”, pedig csak a szomorú valóság volt.

Az ős RMDSZ szociálpolitikai programja a minimálbér bevezetését, a hatékony beteg- és társadalombiztosítás szavatolását, a nők egyenjogúságának tényleges biztosítását tartalmazta.

Az oktatás terén „az óvodától az egyetemig magyarul” tervét hirdették meg, s nagyon sokáig tartott, amíg a bölcsészkar mellett más szakokon is engedélyezték magyar csoportok indítását is.

Művelődési programja a kulturális autonómia elvében gyökerezett.

Volt, ami megvalósult az ős RMDSZ programjából, volt, ami ma is teljesületlen elvárás, és van, ami aktuálisabb probléma, mint valaha: megoldásra várna.

30 év – akárhogy számoljuk is – 30 év.

Ma összehasonlíthatatlanul szabadabban élünk, mint a kilencvenes években. S ez az RMDSZ-nek is köszönhető.

Ma összehasonlíthatatlanul nagyobbak a csalódásaink a politikában, az intézményeinkben – sokaknak a sajtóban (lásd a bértollnok jelző gyors kiosztását) –, mint 30 évvel ezelőtt. Az RMDSZ is okozott csalódást. És ez természetes, hiszen a személyi szabadság növekedésével annyi egyéni politikai program-elvárás van, ahány ember. A pályaszélről bekiabálók vagy a kispadra ültetetteknek is el kellene gondolkodniuk azon, hogy 6 százalékos parlamenti politikai alakulatként sokszor csak terhes és kínosan vállalható kompromisszumok árán lehet eredményt elérni, s a kilencven százalékos –  magyar kérdésben még mindig összezáró – többség bármikor lehet, volt is és lesz is szószegő.

A mindenkori RMDSZ-elöljáróknak pedig pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy noha a parlamenti logika miatt gyakran kényszerül pártként viselkedni, a viszonyítási alap mindig az marad, hogy az RMDSZ érdekvédelmi szövetség.

Nehéz szívvel írom le születésnapi kívánságomat, mert nekünk, erdélyi magyaroknak az lenne igazán jó, ha nem lenne szükségünk többé érdekképviseletre. De szükségünk volt, szükségünk van és borítékolhatóan szükségünk is lesz.

Így hát tartson meg a romániai magyarság és segítsen meg az Isten, hogy a félévszázados évfordulón úgy emlékezhessünk a mai állapotokra, mint emlékszünk most a két-három évtizeddel ezelőtti kilátástalannak tűnő, mégis jobbra váltható, jobbra váltott életünkre.        

Kimaradt?