A téma az utcán hevert. Pontosabban nem hevert, hanem csigalassúsággal haladt előre. És nem is akárhol, hanem a Székelyföldet átszelő E578-as, tavaly felújított országúton. Egy új traktor nyergében ült az unoka vagy a fiú, mögötte egy zsákokkal megrakott utánfutó, ehhez pedig két tehenet kötöttek, a végén pedig sárga, fényvisszaverő mellényben ballagott az apa vagy a nagyapa. Előttük, mögöttük feltorlódó gépkocsisor, amellyel mit sem törődtek: rezzenéstelen arccal, a lehető legkisebb mértékegység, a tehenek sebességével vonszolták magukat valamilyen cél felé.

De mi is lehetett ez ? A csorda rég kiment a legelőre, a teheneket otthon fejik meg, így valószínű, hogy eladták vagy odaadták valakinek, és így oldják meg a szállítást. Mert így kimondottan költséghatékony. És persze benne van a leleményesség. A traktor jelezheti a korszerűségre törekvést, a fényvisszaverő mellény pedig nem csupán az alkalmazkodóképességet, hanem azt is, hogy a székelyek mindig törvénytisztelő emberek voltak és maradtak.

Szóval hasonló gondolatok jártak a fejemben, amint az ablakon át szemléltem a látványt, amikor a hátam mögött harsogó rádióból megütötte fülemet egy mondat, és méginkább egy szám, amely azóta sem ment ki a fejemből. Magyarországon május 3-án a nemzetiségi nyelv és irodalom, valamint a nemzetiségi nyelv írásbelikkel kezdődtek meg az idei érettségi vizsgák, és erre a tantárgyra összesen 544-en jelentkeztek.

Felderengett bennem, hogy becslések szerint az országban a nemzetiségek nyolc-tíz százalékot tesznek ki és mivel a saját anyanyelvükből érettségizők száma megdöbbentően alacsonynak tűnt, gondoltam, utánanézek a részleteknek.

Íme csupán két szám: a 2011-es népszámlálás adatai szerint Magyarországon mintegy 35 ezren vallották magukat románnak és nagyjából ugyanennyien szlováknak. A középszintű érettségire huszonhét, az emelt szintűre pedig egy magyarországi román diák jelentkezett, a szlovákok esetében pedig összesen tizenkilenc (tíz, illetve kilenc). Tekintsünk négytagúnak egy családot és következtessünk: 8750 román családból csupán egyetlen egy végzős gondolta úgy, hogy alaposabban, érettségizhető szinten ismeri a saját nyelvét és irodalmát. És persze az adat hasonlóképpen következtethető a szlovákok esetében is. Gondoljuk el, mi történne, ha a számok a nagyjából 1,3 milliós romániai magyarság tekintetében is ugyanígy alakulnának : 8750 romániai magyar családból mindössze egyetlen fiú vagy lány tudná letenni az érettségit magyar nyelv- és irodalomból. Nem azért, mert nem engedik. Azért, mert a többiek családja gyakorlatilag feladta saját nyelvének és irodalmának ismeretét. Mert alkalmazkodott a környezetéhez. Mert többé-kevésbé beolvadt.

Bizony, ha így lenne, felkapnánk a fejünk.

Ezért érdemes elgondolkodni ezen a néhány számon és mindazon, ami mögöttük lehet. Azon például, hogy Magyarországon léteznek nemzetiségi önkormányzatok, sugároznak olyan-amilyen táncikálós és emlékezős nemzetiségi tévéműsorokat, akadnak nem teljesen anyanyelvű nemzetiségű iskolák – formailag a nemzetiségek házatáján minden rendben, 2014-ben talán valamilyen úton-módon még a parlamentbe is bekerülnek. És gyakorlatilag mégis veszítik azonosságtudatukat. Úgymond önként és dalolva. Vajon miért?

Figyeljünk csak a magyarországi politikai szövegekre. Magyarország a magyaroké. A magyar emberek ezt akarják, a magyar emberek meg amazt akarják. Logikailag: a magyarországi nemzetiségek vagy mind magyarok, vagy nem léteznek, hiába állítják a számok az ellenkezőjét. A nacionalizmus az nacionalizmus. Nyelvfüggetlen.

Csakhogy mégis akad egy kis különbség. Amikor Románia elnöke kedvenc szófordulatával az ország lakosságára célozva románokról beszél, akkor azt mi, romániai magyarok, rendszeresen szóvátesszük. Sőt, ha románul valamit nemzetinek mondanak, azt mi magyarul országosnak nevezzük. Magyarországon nemzeti lett még a dohánybolt is, a romániai magyarság közírásában viszont még a nemzeti válogatott is országos.

Megtanultunk önállóan gondolkodni, bármikor és bármilyen körülmények között. A ballagó tehenek bizonysága szerint az E578-ason már egészen biztos. De alighanem más európai utakon sem vagyunk veszélyben, ha a saját fejünkkel mérlegeljük a saját mindennapi életünket.

Ránk kell bízni.