Nincs tetkóm. Nagyon rossz (értsd: érzékeny) bőröm van ehhez, a legapróbb karcolástól is képes begyulladni. Talán ezért sem jött szóba nálam soha ez a fajta testdíszítés, amelytől amúgy nem idegenkedem. Nem tartom deviánsnak sem azt, aki az önkifejezésnek ezt a módját választja, így kommunikál a világgal valami lényegeset, fontosat és maradandót. Nagyon érdekelt ennek az egésznek a pszichológiája is, bizonyára ezért döntöttem el, hogy a mélyére ások, megkeresem – főként magamnak – azokat a személyes és bensőséges szempontokat, amelyek szükségesek annak megértéséhez: mi az oka annak, hogy valaki az élete egy bizonyos pillanatában a tetoválást találja a legmegfelelőbb formának arra, hogy üzenjen valamit a világnak. És persze saját magának is.

Azt tapasztaltam már jó ideje, hogy – mint számtalan jelentős dolog esetén – ezen a téren is rengeteg a felületességből és a megértés képtelenségéből fakadó előítélet. Előbb hurrogjuk le és tartjuk deviánsnak azt, ami egyszerűen kívül esik a számunkra felérhető dolgok körén.

Ilyen a tetkókészítés is. Erre is azt szoktuk mondani fél kézből, hogy bizonyára valami „kortárs hiszti”. És tulajdonképpen az is: az 5000 évvel ezelőtti homo sapiens kortárs „devianciája”, hiszen az első tetkó elkészítését arra a korra datálják. Szóval, ne próbáljuk túlságosan okosnak tűnni, amikor ezzel az érvvel szóljuk le a magukat „összevissza rajzolókat”, mert ez a lufi nagyon gyorsan kipukkadhat, és akkor majd ott leszünk nyakig a házilag gyártott prekoncepcióban.

Talán abból a nézőpontból sokkal alkalmasabb ezt megközelíteni, hogy mit is üzen valaki a tetkójával (még abban a formában is, amikor túlzásba viszi, szabályszerű grafikai műalkotássá, netán képregénnyé varratja magát). Nos, az üzenetek nagyon sokszínűek: 1. nem értek egyet a fennálló renddel (a világban és/vagy az életemben), 2. megértem a változásra vagy egyenesen kívánom a váltást 3. olyan fajta szépségideált szeretnék létrehozni magamon, amit nem találok meg a külvilágban, 4. meg szeretném állítani, kimerevíteni az időt abban a pillanatban, amikor boldog vagyok, 5. emlékezni akarok arra a pillanatra, amikor egy fontos döntést meghoztam, 6. egyszerűen csak azt akarom közölni – és ehhez meg is van a kellő bátorságom –, hogy én más vagyok, és ezzel a mássággal abszolút ki vagyok békülve, hiszen éppen állandóvá szeretném tenni. És akkor itt most csak a legáltalánosabb kijelentéseket soroltam fel, amit egy tetoválással üzenni szoktak boldog birtokosaik, akik meséltek nekem erről a nagyon személyes és nagyon bensőséges döntésükről.

Mert igen: azt hiszem, hogy annyi boldog emberrel rég kommunikáltam egyetlen nap alatt, amennyivel a tetkós riportom készítésekor. És az emögött meghúzódó okot, apropót egyetlen gondolatban is meg tudom fogalmazni: „boldogság az, hogy átléptem egy határt és most már tudom, hogy számomra nincs lehetetlen”. Ja, és nem teljesen mellékesen: „most már nincs szükségem arra, hogy ezt valaki bennem megerősítse kívülről, önmagam tükre vagyok.”

Nos, bár nincs tetkóm, át tudom érezni azt a világot felforgató erőt, ami egy ilyen fantasztikus érzésből származhat. (És ne essen itt gyors tévedés, instant ítélkezés: nem azt mondom, hogy ezt nem lehet más módon is elérni, de a tetoválás varratása kétségtelenül az egyik formája ennek, és nem is éppen a fájdalommentes verziója – tenném hozzá)

Nos, csodálkozunk-e még ezek után is azon, hogy a személyes fejlődésnek és bizsergető önfelfedezésnek ebben a pillanatában a külvilág simán csak dühbe gurul. Mert – amúgy nagyon tévesen – úgy érzi, hogy az illető testrajz birtokosa számára tükörként feleslegessé vált. Jól megvan ő magával.

Pedig nem éppen így van ez. Itt egyetlen dolog történt: az egyén „szemenszedett pofátlansággal” meghúzta azt a határvonalat, amelyen belül az úgynevezett külvilág – mindegy is, hogy ez kinek-kinek mit jelent – nem merészkedhet a kontrollmániájával és „áldásos” befolyásolási szándékaival. „Stop! Itt kezdődöm ÉN – tudod, a hozzám legközelebb álló ember – tessék egy lépést hátrébb menni, mert onnan még a kilátás is szebb és jobb! Nem kell bemászni föltétlenül a pofámba!”

Nos, egy röpke kérdés itt nyomban felmerül: ebben egészen pontosan mi a rossz? Válasz: „tulajdonképpen és istenigazából semmi, csak eddig azt gondoltuk (MI, a külvilág), hogy korlátlan számunkra a beléd látás és lépés, gyalogolás lehetősége, és irdatlanul zavar, hogy ez – a jelek szerint – nem épp így van”. Viszontválasz: „Well, sorry, baby, that's me! Get used to it 'cause it's a take it or leave it game!”. Magyarul valami olyasmi lehetne, hogy „kívülem tágasabb!” És ehhez a kijelentéshez az égvilágon mindenkinek joga van. Ja, és soha nem zárja ki (vagy csak nagyon extrém változatában) a külvilág mély szeretetét. Csak éppen megmutatja, hol kezdődik az ÉN! Igen, hát ez dühítő tud lenni, tényleg…

És persze, a külvilág (TI/ŐK) nem adja fel olyan könnyen, hiszen nem olyan fából faragták, hogy az individualizáció, az egyéniséggé, egyáltalán a valakivé válás segítője és támogatója legyen. És akkor jön is: „tetkójuk a tengerészeknek, katonáknak és börtöntöltelékeknek van” (válasz: igen, ők boldog emberek, mert nem szólják meg őket emiatt, senki nem cseszegeti hülyeségekkel), és „mi lesz, amikor megvénülsz és aszott lesz a bőröd, gyűrött a tetkód?” (válasz: az öreg bőrön a gyöngysor és az aranylánc is ugyanilyen gusztustalan tud lenni, ha úgy általában nem békülünk ki az öregedő test, ráncosodó a bőr látványával, az öregség gondolatával, úgy általában).

Nem, nem „csinálom itt a reklámot” a tetkószalonoknak, hanem inkább azt a szemszöget promózom, hogy igenis mondjuk el valamilyen formában a külvilágnak, hogy az ÉN nem jelent rá nézve fenyegetést, ellenben ő se próbálkozzon azzal, hogy erőszakkal beszuszakoljon az ŐK nyájába.

És most bocs, de visszatérek a Google-hez, kinézni magamnak egy kis diszkrét orrpiercinget: zöldet vagy pirosat, még nem tudom… Majd ÉN eldöntöm!