Sokan, sokféleképpen próbálják leírni azt a helyzetet, amelyben a vasárnapi EP-választások előtt leledzünk. Van, aki trónok harcához hasonlítja, van, aki szerint ez lesz a végső összecsapás Európa progresszív és konzervatív erői közt. (A progresszív jelző itt nem feltétlenül a haladó gondolkodást, sokkal inkább a másik oldali szélsőségességet jelöli. Egyébként elég baj, hogy a politika a háborúskodás szinonimájává vált, az ellenfélből ellenséggé lett mindenki, aki nem gondolja mindenről ugyanazt, mit én.)

Nekem a legszimpatikusabbak azok, akik sportból kölcsönzött szakszavakkal próbálják illusztrálni a választást megelőző hangulatot, amely természetesen felfokozott, mint bármely tétmérkőzés előtti időszak, s a szurkológárdák is össze-össze ugranak.

Szemléletes példát használt szerzőtársam az ETV politikai beszélgetőműsorában: Úgy tűnik, mintha a választók 5 százaléka – az erdélyi magyarok – a lelátó egyik felében, az egymással is kakaskodó 95 százaléka a másik felében ülne, s legalább egyvalamiben, a magyarellenesség szükséges voltában egyetértve skandálnának ellenünk.

Álljunk csak meg egy kicsit ennél a hasonlatnál! Ami egyébként találó és minden bizonnyal pontos is. Csakhogy a romániai magyarság nem öt, hanem hét százalékos közösség. Így körvonalazódik az a kétségbevonhatatlan valóság, hogy néhányan – és nem is akárkik, közülük sokan az RMDSZ korábbi tisztségviselői – az ellenséges szurkolócsapathoz csatlakoztak. Az ellendrukkereket természetesen örömmel fogadja a magyarfalók vagy magyarfélők hada, akiket azonban soha nem fogadna be, elvégre ők is magyarok!

Bizonyára egyeseknek kéjt okozna, ha magyar képviselő nem jutna be az EP-be, de borítékolhatóan sekély lenne e kéj, hiszen már másnaposan arra ébrednének a bódító mámorból, hogy sem a félig magyar Orban, sem a Funar-fiú Cioloș, sem a PNL sem az USR nem fogja megjeleníteni, nem hogy képviselni azokat a kéréseinket, amelyek valóban létbevágóak.

Sőt, arra ébredhetnének rá, hogy segítségükkel éppen azt a román nemzetállam építési törekvéseket támogatják, amelytől szabadulni kívántak. S amelynek a legnagyobb gátja éppen az egységes erdélyi magyar bukaresti és brüsszeli parlamenti politizálás volt. Az ébredő román nacionalizmus elérkezettnek látta az időt az erdélyi magyar képviselet gyengítésére. Ennek – szerintük – az első feltétele az EP-ből kiszorítani az erdélyi magyar képviselőket, majd ezt kihasználva felszámolni a bukaresti törvényhozási részvételt is.

Ehhez szurkolnak önkéntelenül, tudatlanul is azok, akik arra biztatnak, hogy maradjunk otthon, nézzük a tévét. Töksötét!

Ezért drukkolnak azok, akik szerint az USR jelenti az alternatívát, akkor is, ha kiderült, milyen előéletük van, milyen – nacionalista-szélsőjobboldali – ideológián szocializálódtak a párt vezetői.

A magyar ellendrukkerek szerint rúghatnánk végre egy öngólt az RMDSZ kapujába, büntethetnénk az (érdek)védelmet. Az érv azonban hamis és veszélyes. Azt a parlamenti képviseletet büntetnénk, amely összességében jól teljesített. Hogy sokan nem tudnak az eredményekről, sokan tájékozatlanok, az nem Winkler Gyula, nem Sógor Csaba és nem Vincze Lóránt hibája!

Gólhelyzet van, használja üzenetében maga is a sportzsargont Bölöni László. „Nem szabad fáradtnak lenni. Be kell menni a pályára, és ezt a gólhelyzetet ki kell használni. Ez az a pillanat, amikor jelen kell lenni, össze kell fogni, és a mi kisebbségünket képviselő pártra, az RMDSZ-re kell szavazni” – mondja a jeles labdarúgó.

Az ellendrukkerek természetesen rávetették magukat: „Megbolondult, Laci bácsi?” Így reccsen rá egyikük, s kórusban csaholnak a fotelpolitikusok, facebuborékukban büszkén ágálva.

Nem, nem bolondult meg! Ő tudja, hogy a politikai játszmában szívvel és ésszel kell belevetnünk magunkat, akárcsak a fociban. Amikor a ráció elbizonytalanít, akkor korrigál a szív. S bizony nehezen meghozható döntésünkkor jobb, ha a szívünk lágyul meg, mint ha az agyunk.

Gólhelyzet van és senki se felejtse: a kihagyott gólhelyzetek mindig megbosszulják magukat!

Nyitókép: Léphaft Pál rajza