Sokáig abban a tévhitben éltem, hogy Magyarországon egyetlen „nemzeti" motoros társaság van. De tévedtem. Minap kiderült, hogy még a Gój Motorosoknál is kiverte a biztosítékot a magukat Nemzeti Érzelmű Motorosoknak nevező, civil szervezetként létező társaság ízléstelen, provokatív kezdeményezése. Ezek a nemzeti érzelmű fiúk (és talán lányok is) április 21-re, az évente hagyományosan megrendezett, a holokauszt áldozataira emlékező Élet Menetével egyidőben szeretnének motoros demonstrációt tartani „Adj gázt!" címmel. Persze a motor és a gáz összetartozik, de ha épp ezen a napon, épp abban az órában és épp a budapesti Dohány utcai zsinagóga (mellékesen Európa legnagyobb és legszebb zsinagógája) mellett rendezik, a legjobb indulattal sem lehet ártalmatlan bohóckodásnak tekinteni, és nyilvánvalóan nem is annak szánták.

Már az is elég fájdalmas, hogy Magyarországon egyre szaporodnak ezek a furcsa társaságok, hogy már-már menetrendszerűen kerülnek terítékre zsidó-, cigány-, vagy egyéb másságellenes megmozdulások, jelennek meg, hangzanak el intoleráns, xenofób írások és kijelentések, hogy ma már mi magyarok lettünk elvitathatatlanul az európai idegenellenesség első számú megtestesítői. Még fájdalmasabb, hogy egyesek büntetlenül sajátíthatják ki a nemzeti jelzőt, ily módon becsteleníthetik meg a nemzeti érzelmeket. Ám az, hogy a magyar rendőrség ezt a demonstrációt gond nélkül engedélyezte, ez azért, stílusosan szólva, gáz.

De még ennél is nagyobb gáz az, hogy végül is, miért marad el (legalábbis remélhetőleg) a motoros felvonulás. Nos, nem azért, mert a magyar jogállam működik, és nem is azért, mert tömegek vonultak az utcára tiltakozásképpen, hanem azért, mert az egyre terebélyesedő hazai és nemzetközi megbotránkozás hatására a miniszterelnök betiltatta. Több nap után, hétfőn a parlamentben, ellenzéki interpelláció nyomán újra működésbe lépett a szelektív, kézi vezérlésű, egyre sajátosabb magyar demokrácia és jogállamiság. Orbán Viktor, a rá jellemző határozottsággal és mélyen összeráncolt homlokkal utasította belügyminiszterét, hogy „az Élet menete április 21-re meghirdetett napján ne lehessen olyan típusú politikai természetű rendezvényeket tartani, amelyek sérthetnék a felvonulók emberi méltóságát".

A miniszter nem sokat teketóriázott, a rendőrség villámgyorsan kézbesítette a szervezőknek a tiltó határozatot, előzőleg megadott engedélyük visszavonását. Semmi magyarázat természetesen, a néhány nappal korábban még fű alatt hibernáló jogállam diadalmasan felszínre kerül.

Pontosabban kézi vezérlésre, a Vezér utasítására. Mert sajnos Magyarország ma már így néz ki – ha Orbán Viktor akarja, ha épp belefáradt a nyugati világgal folytatott permanens harcába és itthoni fülkeforradalmába, akkor jogállam. De Orbán szívós, akaratos, jól bírja a harcot.

A helyzetet az teszi igazán tragikomikussá, hogy a civilben nemzeti érzelmű motoros, főállásban jobbikos politikus főszervező nem is tévedett nagyot, amikor közleményben azt írta, hogy az engedélyezett felvonulás betiltásával "a jogállamiság került veszélybe", ezért a motoros vonulás bejelentőjeként a rendőrségi tiltó határozatot a bíróságon támadja meg. Mert az igazság az, amit a legismertebb magyar jogvédő szervezet, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) is közölt tegnap: a rendőrségnek, ha egyszer már tudomásul vette, nincs törvényes lehetősége utólag betiltani a motoros felvonulást.

A sajátos magyar jogállamiságot és az Orbán-kormány elkötelezettségét az emberi jogok és a demokrácia alapértékei mellett nem csak ez a szégyenletes eset igazolja. Bizonyára emlékeznek még a március 15-i Táncsics-díj esetre, amikor az Echo Tv-ben nyílt rasszista, antiszemita, nyugat- és Európa ellenes uszításban vitézkedő Szaniszló Ferenc díjazásának hírére tizennégy korábbi kitüntetett adta vissza díját, s a botrányos állami kitüntetés az Egyesült Államok és Izrael tiltakozását, az Európai Unió és nyugati tagállamainak méltatlankodását is kiváltotta. Balogh Zoltán miniszter akkor ártatlanul közölte, hogy a díjat tévedésből ítélte oda, sajnálja, de visszavonni nem tudja, ám felkéri a díjazottat, hogy magától adja azt vissza. A miniszter természetesen csak a miniszterelnök késői jóváhagyása után kezdte szánni-bánni hibáját.

Szaniszló meg is tette, amit tőle kértek, de nem akárhogyan. Széles Gábor televíziójában sértetten bejelentette: „Én értem s Táncsics-díjamért tiltakozik Izrael, az USA kormánya, Németország kormánya, Franciaország s a többiek? Miért olyan fontos ez nekik? Még az ENSZ-en is vitát akarnak rólam és Táncsics-díjamról. Nem nevetséges ez? Nem. Tragikomikus. Ennek a pusztító világrendnek az önlelepleződése. Közröhej. ....

Üzenem az amerikai nagykövetnek: diadalittas jelentést küldhet Washingtonba. Az USA, a világ egyeduralkodó szuperhatalma világra szóló győzelmet aratott Szaniszló Ferenc és a Táncsics-díj fölött. Hadizsákmányként vihetik a Táncsics-díjat. De jó lenne, ha az amerikai nagykövet olykor a magyarok mellett is kiállna, nem csak a melegek meg a cigányok mellett. (...) Az izraeli agykövetnek üzenem: ünnepelhetnek az ellenem folytatott hat napos háború végén: Izrael diadalmaskodott Szaniszló Ferenc fölött. Vihetik a Táncsics-díjat – vegyék el az amerikai nagykövettől."
Felemás lett ugyan a győzelem, de mégis lehetett abban reménykedni, hogy a civil kiállás előbb-utóbb hatásosnak bizonyul (igaz, némi nemzetközi segítséggel), még a tévedéseihez is makacsul ragaszkodó Orbán Viktort és kormányát is meghátrálásra kényszerítheti.

Ám hamar ismételten kiderült, hogy ez a kormány nem tud méltósággal veszíteni. Balogh Zoltán miniszter a parlamentben, jobbikos érdeklődésre, hogy miért hátrált meg a kormány a nemzetközi nyomás hatására, azt találta mondani, hogy "egy rossz döntésnek, amit én hoztam, jó következményei lesznek, mert mégiscsak tisztul a Táncsics-díjnak a névsora".

Nem tudom miért, de nyilvánvalóan úgy tűnik, hogy a mai magyar kormányzat abban a tévhitben él, hogy a világ csak arról szerez tudomást, amit ők hivatalosan közölnek vele. Vagy azt hiszik, hogy az ilyen és hasonló kijelentések, gesztusok és cselekedetek elkerülik a nemzetközi figyelmet, vagy magasról tesznek az egész világra. Végül is mások is megtették, igaz, általában a Budapest által körbeudvarolt volt szovjet tagállami, ázsiai demokráciákban és az európai Fehéroroszországban. S lám, az eredménye is meglett – Lukasenko sziklaszilárdan ül a fehérorosz „demokrácia" trónján, s ázsiai társainak sem kell rettegnie attól, hogy egyhamar meginog hatalma.

Nincs semmi bajom a kelettel, tisztelem a gyökereinket, de nem kívánok visszamenni oda, vagy itt, Európa és a Kárpát-medence közepén sem szeretném, ha újrateremtenék azt a világot, amiből a turul madár és a csodaszarvas kivezetett bennünket.

És ezzel nem vagyok egyedül, sokmillió magyar gondolja ugyanígy – mégis maximális gázzal masírozunk abba az irányba.