Ami kimaradt a Nagyszebeni Nyilatkozatból. És nem a sietség, vagy a felületes szövegezés miatt. Tudni való, hogy az ilyen informális csúcstalálkozóknál (is) jóval az esemény előtt gőzerővel működnek az egyeztetések, a diplomáciai háttérmunkások. Több vázlatváltozat kering oda-vissza, míg le nem tisztul a képlet, és a találkozó előestéjén még egy utolsó simításra is futja. A tévében és a sajtófotókon megjelenő, munkaebéddel tarkított pillanatok nem a megfeszített ritmusú tanácskozásról, hanem az esetleg még fennmaradt egy-két részletkérdésről szólnak. Például a nyilatkozatban felsorolt pontok sorrendje, vagy egy enyhébb (esetleg határozottabb) jelző, pontosabb, esetleg készakarva „felpuhított” passzus. Árnyalatnyi kérdések. Látszólag. De részei a (jelen esetben uniós) mezőnyben folytonos pozíciószerzésnek, erőviszony-próbának.

A csütörtökön elfogadott textus preambuluma semmitmondóan sima panelekből építkezik, mintegy svungot diktálva a dokumentumnak. Az EU mint szerethető és eladható termék, kapós portéka, határtalan bizakodástól duzzadó mondatokba csomagolva.

Majd sorjáznak a pontok, a nyilatkozat érdembeli részeként:

Az egységes Európa melletti kiállás továbbra is aktuális. A második pont valójában csak tovább ragozza az elsőt, egy adag szolidaritás-szósszal dúsítva, ehhez pedig a harmadik pontbeli közös megoldásokra való törekvés nem egyéb, mint a fokozás fokozása. Negyedszerre új árnyalat csempésztetik a szövegbe: a defenzív Unió, mely megvédi eddigi értékeit, szerződéseit, és persze az életmódot, a demokráciát és jogállamiságot. Ötödjére önbizalom-erősítő vitamint ír fel magának az Unió, mely fontos tényezőként tételezi magát, miközben ezt a fontosságot levinné az uniós polgár szintjére, hogy érezze mind a majdnem ötszázmillió alany: szerves része az egésznek, mely ezentúl még makacsabbul fog rá figyelni. A hatodik pontban a méltányosság a vezényszó, és ezáltal a minél esélyegyenlőbb Unió víziója. Mintegy ígéretként a többsebességes, avagy kemény mag-periféria (eufemisztikusan: holdudvar) feszültségeit enyhítendő. A hetedik pontban már maga a pragmatizmus harsog, mert a mindeddig felsorolt célkitűzésekhez eszközöket is kell utalni, és Gábor Áront lazán parafrazálva: lészen eszköz is, ha szükségeltetik. Erre már csak licit a felnövekvő generáció jövőjének nyolcadik punktumként meghirdetett-felvállalt védelme (figyelem, már megint defenzíva!) és a fiatalságba való befektetés ígérete. Ha pedig még nem érezte volna magát eléggé biztonságban az uniólakó, íme a kilencedik szentencia, amely újfent védelmet ígér, immár generálisan a polgároknak, sőt mi több: biztonságot.

Hogy mindez ne maradjon súlytalan szóbeszéd, a fináléban elhangzik a globális vezető szerep, mely ugyan már kipipált tétel, de ezt innen odafele felelősségteljesen fogja betölteni, no de, nem csak úgy vaktában, hanem párégzamplő a környezetvédelemre és éghajlatváltozásra fókuszálnak (hála Macron érdekérvényesítési képességének).

A kimaradt pont meg pontosan arról nem szól, hogy jó eséllyel egy db. oszlopos taggal kisebb és mintegy 66 millió fővel kevesebb lesz a közeljövőben ez a remekbe szabott, hatékony, és empátiától kicsattanó, múltjára és eddigi eredményeire méltán – és meddőn – büszke európai közösség. S hogy ezt a mínuszt sem lenyelni, sem kezelni nem tudja egyelőre, legfeljebb nagyvonalúan elhallgatni.