Napjaink egyik hívószava – a sok közül, amelyet a kapitalizmus vágygépezete kitermel nekünk – az influenszer, azaz a véleményvezér, olyan személy, aki befolyásol. A fiatalok egy jelentős hányada pedig ez akar lenni: befolyásoló.

Megmosolyogtató törekvés egy olyan társadalomban, amelyikben ennyire befolyásolhatók vagyunk. Ugyan mi újat mondhat a világhálón a többieknek az, aki egy néhány éve bejáratott gazdasági bűvészkedés nyomán álmodja meg a jövőjét, figyelembe sem véve a körülményeket? Kit akar befolyásolni, aki maga is a pókhálóba ragadt? Merre vezeti majd a vak a világtalant?

Az újhullámos celebek korában, akiknek az égvilágon semmilyen teljesítményt nem kell nyújtaniuk, mindössze sikerrel deklarál(tat)ni, hogy ők celebek, ezek a minták ragadnak meg a tiniknél. Ez persze érthető, és semmilyen módon nem azokat hibáztatnám, akik maguk is az olcsó megtévesztés áldozataivá válnak. Tömegével vannak a sminkjüket szétsíró kislányok és a frusztrációtól tönkrement srácok, akik a lájkgyűjtésbe nyomorodnak bele, akiknek testképzavaruk van, akik nem elég „femininek” vagy „maszkulinok”, nem elég módosak és menők, akik az Insta-feed pörgetésével töltenek el egész délutánokat, és úgy rohannak a fodrászhoz egy új hajdivathullám láttán, hogy egymást verik le.

Ezt a mintakövetést, amellyel a kapitalista kultúripar legszentebb szféránkba, azaz saját személyiségünkbe behatol, Max Horkheimer és Theodor Adorno 1947-ben így írta le: „az a mód, ahogy egy fiatal lány elfogadja és lebonyolítja a kötelező randevút, a hanglejtés a telefonban és a legbizalmasabb szituációban, a szavak megválasztása a beszélgetésben, sőt az egész – a lesüllyedt mélypszichológia rendezőfogalmai szerint felosztott – belső élet arról a kísérletről tanúskodik, hogy önmagát egy sikert biztosító apparátussá tegye, amely ösztöneinek utolsó rezdüléséig megfelel a kultúripar által prezentált modellnek”. Ha megfigyeljük ezeket az influenszelt influenszereket – bár ők saját magukat végpontnak tartják, amelytől elindul az információ a befogadóhoz – valójában ők maguk is csak egy („táplálkozási”) lánc tagjai, rövid lejáratú reklámarcok, akik közül néhányan jól járnak persze, kétségtelenül.

És mi van a többiekkel? Aljas hazugság, hogy mindenki az lehet, ami akar. Herbert Marcuse már a hatvanas évek derekán megírta Az egydimenziós ember című, a mai napig felkavaróan aktuális könyvében, hogy a személyesnek tűnő üzenetek („te is lehetsz…”, „rád van szükségünk” stb.) mennyire erős hatással bírnak, azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy hiába minden célzott ígéret, nem lesz influenszer minden negyedik tinédzserből. Az ilyen marketingfogások tucatjával szedik az áldozataikat, akik észre sem veszik, hogy minden tinit éppúgy „közvetlenül” szólítottak meg, hadd érezze magát különlegesnek és esélyesnek a 15 perc hírnévre.

Az persze örömteli, hogy nem lesz mindenki influenszer: kell a fenének még egy módszer holmik reklámozására értékes könyvek, filmek, sorozatok, zenék, izgalmas beszélgetések, viták, fontos cikkek közepette. És kell a fenének az a mértékű frusztráció, amely a legutóbbi generációra így rátelepszik.

Miközben a legújabb és legtrendibb hívószavakkal legitimálják a fennálló rendszert, olyan jelentős kérdések mellett megyünk el (például a munkavállalás területén), mint a munkahelyi demokrácia, zéró órás szerződés, „rugalmas” munkaidő, freelancing, a minimálbérrel szembeni vállalkozói agitáció és így tovább – olyan kérdések, amelyek előbb-utóbb valódi kihívást jelentenek a most instapörgető fiataloknak is. Ezzel azonban kevesen foglalkoznak. Az persze természetes, hogy az ember kamaszként nem a közgazdasági könyveket bújja – az viszont nem, hogy huszonéves korától felfelé is a kétbites politikai üzeneteknek dől be és jobban érdekli Viorica Dăncilă legutóbbi ostobasága, mint az ország helyzetére adott valódi válaszok, az ígéretek helyett a lehetőségek, a lehetőségek között pedig a valódi alternatívák. A politika egy show lesz (lett), amelyben a beszavazósdi is showelem, marketinghúzás arra, hogy a fogyasztó („választó”) úgy érezze, befolyásolja a saját sorsát.

Ennyivel aztán meg is elégszik. Ha már úgy nem lett influenszer, akkor majd így. The show must go on.