Kifizetődő kisebbségellenes nótát fújni Közép-Kelet-Európában – anyagi és erkölcsi haszonnal egyaránt jár, s mivel a nacionalista kotta évek óta ki van nyomtatva, nincs is szükség észre csak egy jó adag kreténségre. Mert mi másnak lehet nevezni azt, amikor valakinek jól esik, mondjuk ki, expresis verbis: a másik sanyargatása. Még bátorság sem kell hozzá, hisz a nemzetállamok, köztudottan saját hatáskörben nyomhatják a házibulit. Olyan dj-vel, amilyennel akarják, nem elvárás a minőségi zene. Dezsőkéék meg bekaphatják.

Mikor volt az, amikor a Frankfurter Algemeine Zeitungban megjelent magyargyalázó cikkre „alkalmi szesszenést” írt Arany János, amolyan entellektüel választ adva a gúnyolódásra? Meg egyébként is ki venné komolyan ma már ezeket a sorokat: „Most, hogy pihen, a gyáva nyúl is/ Bosszantsa, mint vén agarat?.../ Fogadja, dokter, jó tanácsom:/ Ne bántsuk a kutyát: harap!”.

Nem harap ma már senki meg senkit, legfeljebb csak erőtlen csipkelődések vannak. A nemzetféltés giccsével feltupírozott populista propagandanarratíva szerint Európának ebben a csücskében egyébként is a kisebbségi kérdés az államok személyes ügye, amelybe a Nyugatról a szuverenitást korlátozva próbálnak beleszólni. Országunkban, hazánkban (?) így szól a mantra: a román nép eredendően jó, szelíd, toleráns, demokratikus, a fasiszta barbárokból lett erdélyi magyarok pedig tulajdonképpen csak rossz állampolgárokként elégedetlenkednek, mert örökösen többet akarnak, pedig örülniük kellene annak, amit a sors kegyesen megadott nekik. Pedig egyáltalán nem hepciáskodás az, amit egy kisebbség kér a többségtől, csupán normalitás – nyilván az ő szemszögéből. Senki nem akarja azt, hogy körülöttünk minden magyar legyen, csupán azt, hogy a magyar utcák, terek felirata, a zászlók lobogása, a szabad és funkcionális nyelvhasználat legyen annak a szimbóluma, hogy ezt a közösséget itt, ha nem is kistestvérként szeretik, de több a megtűrt állampolgárok masszájánál.

A nacionalista hangadók azt állítják, hogy ők a nemzet érdekeit szem előtt tartva regulázzák meg a kisebbségeket, akik sok esetben hamis nemzeti büszkeségük kinyilvánításába kezdenek. „A nemzet nem lehet ellenzékben” – erre az orbáni kijelentésre evangéliumként mutogathatnak a románok, a szlovák vagy akár az ukránok. A kisebbségellenes érzelmeken élősködők szerint ez a magatartás az ősrobbanás velejárója, a szoftjukat pedig lehetetlen upgradelni. Akárcsak a politikai pártokat, amelyekre igazán ráférne az ideológiai frissítés – bár lehet jobb lenne teljesen újraprogramozni ezeket. Akkor talán lenne esély arra, hogy a nemzet überalles hülyeség kikopjon a színpadról. És bőven van aminek ki kell kopnia.

Ott a szlovák nyelvtörvény, a himnusztörvény, amelyet most perpillanat szánnak-bánnak, de ami késik nem múlik. Ott az ukrajnai „kitiltásosdi” egy kisebbségi magyar politikussal a főszerepben, amelynek a valódi indítékait nem tudjuk, de nem lehet véletlen, hogy egy erdélyi magyar politikusra esett a választás és nem mondjuk, Német Zsoltra. És akkor még nem beszéltünk a hazai, kisebbségellenes izgatásokról. „Benjámin fiai, fussatok ki Jeruzsálemből, és fújjatok kürtöt Tékoában, és tűzzetek ki zászlót Bet-Hakkeremben, mert veszedelem fenyeget észak felől, és nagy romlás!” – így figyelmeztette Jeremiás a zsidókat, de ez az üzenet szólhat a kisebbségeknek is, azzal a különbséggel, hogy a futás ez esetben legfeljebb ok lehet, de cél nem. Európa segítő jobbjára szükség van. Európa segítő jobbját gúzsba kötik a nemzetállamok. Meg egyébként is vannak ennél vérzőbb sebek, amiket be kell kötözni. Igazak ezek a kijelentések, ahogy van valóságalapjuk azoknak is, hogy a kárpát-medencei magyar összefogás segít a túlélésben, a közös torokból feltörő hang nem lesz pusztába kiáltott szó.

De borítékolható, hogy ez a közösködés nem lesz ínyére a nemzetállamoknak, és félő, hogy legalább annyit árt majd, mint használ. Azaz örülhetünk, ha nullszaldós lesz a game. A május 26-i európai parlamentnek óriási lesz a feladata, de ugyanilyen óriási volt az eddigi bő egy évtizedben is számunkra. Ám a selejtező mérkőzéseket itthon kell lejátszania mindenkinek és ott legfeljebb a döntőre kerülhet sor, de ezt mindenkinek akarnia kell.

A befogadó államra a kisebbségeknek is szükségük van és fordítva – ez kell legyen az origó. Nyilván, ott a fundamentális probléma, hogy ezt az érzést nem erőltetni kellene, hanem szeretettel, tárt karokkal kimutatni. Belátom, talán utópia mindez, de igazából mindkét fél magatartásán múlik a sikerre vitele. És nem úgy, hogy rezzenéstelen arccal mondjuk a nemzeti hülyeséget az egyik oldalon, a másikon pedig rázzuk a zászlót és kötjük a jogállamiságot a községháza feliratára.