Németországban (mármint Nyugaton) a helyzet változatlan. Egyfajta állóháború alakult ki. Angela Merkelnek a CDU elnöki tisztjéről való visszalépését követően, amikor is Annegret Kramp-Karrebbauer vette át a pártelnöki tisztet, úgy tűnt, változni fognak a dolgok. December 6. és március 21. között a párt támogatottsága azonban alig 1 százalékkal növekedett, s mára – három hónap után – a 30 százalékról ismét 29 százalékra esett vissza.

Pedig a sajtó szerint Karrenbauer megtett mindent, amit hatásosnak gondolt. Ennek ellenére megválasztása óta még saját népszerűségi mutatója is 78-ról 63 százalékra csökkent.

A kérdés, melyet Thomas Witzthum a Die Welt hasábjain feltesz, így hangzik: „Miért marad el az Unió vonatkozásában az AKK-hatás? Miért nem tevődik át annak az újdonságnak a hatása, mely AKK pozícióját a párton belül megerősítette, a választótestületre, azaz a CDU szavazóira?”

A szerző úgy véli, hogy a magyarázat AKK jobboldali fordulatában rejlik. Egyik beszédében az transzszexualitással próbált viccelődni. A sajtó ezt zokon vette tőle, a CDU tagsága azonban jobbára idős férfiakból áll. Ők pozitívumként könyvelték el. Így aztán AKK valóban megerősítette a párton belüli ellenlábasával, Friedrich Merz-cel szembeni pozícióit, de nem javította a vállasztóközönségben pártjának megítélését, sőt némiképp a sajátját is rontotta.

A politológus Gero Neugebauer mindebből azt a következtetést vonja le, hogy „a választói hajlandóságra vonatkozó közvéleménykutatási eredmények azért stagnálnak, mert a pártvezetés legfőbb energiáit arra használja fel, hogy párton belüli pozícióit megerősítse, illetve kiépítse”. AKK ezért olyan problémákat állít előtérbe, melyekről tudja, hogy az őt támogatók többségének helyeslésével találkozhatnak. Ez azonban – véli a politológus – nem a választókkal való párbeszéd alakzata, hanem egyfajta marketing. Nem ő akarja „megvásárolni” a választók megértését, jóindulatát és rokonszenvét, hanem ő akarja saját eszméit „eladni” nekik. Ez a stratégia azonban visszaüthet. És a politológus nézete szerint vissza is üt. A marketing ugyanis csak a párttagság köreiben válhat hatékonnyá, a választóközönség többi részét kevésbé érdekelheti.

A közvéleménykutató intézetek főnökeinek többsége is hasonlóképpen vélekedik. Azt is AKK szemére hányják, hogy a bevándorlásról szervezett műhelybeszélgetést. Hogy ez a stratégia mennyire célt téveszt, azt azzal szemléltetik, hogy a középiskolai diákok és egyetemisták országszerte a klímaváltozás ellen tüntetnek. Angela Merkel üdvözli őket. AKK azonban szemrehányásokat tesz nekik, hogy mindezt nem az órákon való részvétel mellett, hanem helyett teszik. Azt is elmondta: ő ugyan saját gyerekeinek sem tiltotta meg, hogy részt vegyenek a tüntetéseken, de hiányzásaikat sem igazolta.

A politológusi argumentáció fő problémája az, hogy a diákok túlnyomó többsége nem rendelkezik szavazati joggal, az ő választói preferenciáik tehát a közvéleménykutatásokban nem jelenhetnek meg. Tehát a kereszténydemokraták stagnálása mögött aligha állhatnak éppen ezek a motívumok.

Sőt a Vitzthum-cikk maga közöl olyan adatokat, melyek az argumentációt más vonatkozásban is aláásni látszanak. Mert igaz ugyan, hogy a párttagság átlagéletkora 60 év, és 70 százalékuk férfi. A helyzet a Fiatal Kereszténydemokraták (német rövidítéssel a JU-k) esetében még „tragikusabbnak” látszik. Az utóbbiak ugyanis még konzervatívabbak, mint az anyapárt, és a szervezet – mai vezetőségének összetételéből ítélve – a közeljövőben sem lesz liberálisabb.

Mellesleg a szociáldemokraták sincsenek jobb helyzetben. Az elemzők az ő helyzetüket is a párton belüli pozícióharcok rovására írják. De úgy tűnik, ezúttal sem ez az igazi indok. Az a két politikai alakulat, melynél számottevő növekedés mutatkozik: a zöldek és a szélsőjobbnak bélyegzett (számos vonatkozásban valóban nacionalista) Alternatíva Németországnak (AfD).

A kormánypártok tehát azért stagnálnak, sőt veszítenek teret, mert óvakodnak a társadalom legalapvetőbb kérdéseiben nyíltan állást foglalni. A fiatalok nem bennük látják az alternatívát, hanem a szélsőségekben. A közép, amint azt Heinz Bude, a világszerte ismert szociológus egy híressé vált könyvében megállapítja, fokozatosan kiüresedik.

Arról nem is beszélve, hogy 2013 és 2017 közt 1,6 millió kereszténydemokrata párttag halálozott el. A fő baj az, hogy a jelekből ítélve sem a kereszténydemokrata, sem a szocialista attitűd nem vonzza a fiatalabb generációt. Időközben mindkét párt elveszítette azokat az értékeket, melyek jegyében létrejött. Vagy éppenséggel szembefordult velük.

Helyzetüket, amint az a fentiekből is kiderülhetett, a sajtó sem könnyíti meg. Az AKK által meghirdetett értékek Uniója (azaz a kereszténydemokrata hagyományokhoz való visszatérés) Angela Merkel visszalépését jelentené. Az ő hatalomban való maradása ugyanis a tényleges politikai átrendeződés akadálya. Ezt azonban a sajtó soha nem mondja ki. A választók pedig – minden jel szerint – a szó szoros értelmében rettegnek a jövőtől. Foggal-körömmel kapaszkodnának a status quo-ba. Azt azonban már képtelenek felismerni, hogy a status quo-t maga Angela Merkel változtatta meg. Ezért aztán továbbra is benne kapaszkodnának meg. Paradox módon számukra épp az az ember szimbolizálja a folyamatosságot, aki mindent megváltoztatott.

Az elemzők abban reménykednek, hogy AKK, ha kancellárrá válna, fokozatosan feladná konzervatív szimpátiáit, hiszen mint kormányfő kénytelen lenne a hatalomképes középbe integrálható, azaz szélesebb választóközönség igényeit is szem előtt tartani.

Ez azonban sajnos, puszta hipotézisnek tűnik. AKK nem válhat Angela Merkel klónjává. Angela Merkel ugyanis egy mintaszerűen sikeres Németország kancellárja volt. A németek a gazdaság sikerességéhez viszonyítva nem éltek túlságosan jól, de derűlátóak voltak, hiszen az ország maga – és főként annak nagyvállalatai – sikert-sikerre halmozott. Németország maga mellett tudhatta a világrendszer legerősebb államát, az Amerikai Egyesült Államokat. Ma már egyik feltétel sem igazán adott. A német gazdaság gyengélkedik, s a kilátások sem a legragyogóbbak. Trump Amerikája pedig nem Németországot tartja legmegbízhatóbb partnerének, hanem éppenséggel – Szaúd-Arábiát.

AKK vélhetőleg jó érzékkel taktikázik. Ha sikerrel jár, törekvései a német politikai rendszer megreformálásának, azaz a német társadalom lényegi problémáival való tényleges szembenézésnek a kezdetét jelenthetik.