A robotok el fogják venni a gyerekeink munkáját: mintha látnokként tárta volna elém a szomorú jövőt a Google közreműködésével készített korábbi „négykezesem” . Valóban, nem ritka félelem, hogy a robotok és/vagy mesterséges intelligenciák (MI) elveszik a munkánkat. Elveszik, mert jobbak és gyorsabbak benne. Lehet ezt artikulálni, szépíteni, de a helyzet az, hogy az algoritmusok egyre fejlettebbek és ritka az a terület, ahol nem tudják felülmúlni a képességeinket.

Apokaliptikus félelmünk közepette, amelyben terminátorokkal küzdő embereket és föld alatt megbúvó hős szabadságharcosokat vizionálunk, akik rendíthetetlenül küzdenek a robotinvázió ellen, olykor sikerül valamelyest csillapítanunk magunkat és ilyenkor őszintén reméljük, hogy a nem emberi intelligenciák nem akarnak majd kiirtani bennünket. Ilyenkor elfogadjuk, hogy talán a robotok hatékonyabb munkát végeznek a monoton, ismétlődő feladatvégzés során, mint az ember, és bár a mesterséges intelligenciák jobb számítási kapacitással rendelkeznek, de érzékenységben és egyediségben mégiscsak az ember áll nyerésre. Lehet, hogy egyre jobbak a mesterséges intelligenciák, de a mesterséges érzelmekről nemigen hallani. Érezni csak az ember tud, okoskodunk magunkban. S ha más nem, majd a művészetekben fedezzük fel új küldetésünket, hivatásunkat. A művészetben, ami az érzelmek kifejezésének magasiskolája, maga a megtestesülést kreativitás.

Nem akarok illúzióromboló lenni és ezt a mentsvárat is lerombolni, de érdemes egy gyors pillantást vetni a technikai fejlődés és a művészet kapcsolatára. Anélkül, hogy azt feltételezném, az algoritmusok képesek lennének az érzésekre vagy egyáltalán bármiféle emberi tudatossághoz hasonlító képességre, ma már mégis kijelenthető, hogy egyes programok képesek olyan műalkotások létrehozására, amelyek komoly érzéseket és gondolatokat válthatnak ki az azokat érzékelő emberekből. Csak néhány példát emelnék ki azon technikai megoldások közül, amelyek egyre közelebb állnak ahhoz, hogy kivívják maguknak a „művészet” megnevezést.

Az úgynevezett generatív párharc hálózatok (Generative Adversarial Network – GAN) olyan gépi tanuláson alapuló rendszerek, amelyekben két mesterséges neurális hálózat egymást segíti a tanulásban. A működősi elvük valahogy így néz ki: az egyik mesterséges intelligencia arra törekszik, hogy valósághű képet hozzon létre például egy kutyáról, miközben a másik elemzi az így elkészült eredményt, hogy eldönthesse, valódi vagy mesterséges képpel áll szemben. A generatív modell lényege, hogy elhitesse a szemlélővel, valódi képeket lát.

Szemléletes példája ennek a StyleGAN névre keresztelt megoldás, amelyet az Nvidia grafikus processzorgyártó cég kutatói dolgoztak ki. Ez a program olyan valósághű képeket generál sohasem létezett emberekről, hogy a hétköznapi szemlélő csak komoly erőfeszítéssel tudja megállapítani, ha egyáltalán, hogy nem valódi képet és embert lát, hanem egy mesterséges intelligencia által létrehozott „műalkotást”. Aki szeretne kicsit beleborzongani, keresse fel a thispersondoesnotexist.com weboldalt, itt pár másodpercenként generálhat magának fiktív embereket fiktív környezetben.

Szintén az Nvidia jelentette be a saját GTC 2019 konferenciáján a GauGAN-t , amely néhány kattintás által létrehozott primitív vázlatból készít valós időben fotórealisztikus képet. Bár egyelőre még az egyes térformák, tájelemek között olykor fura kontúrvonalak jelennek meg, az eredmény már most is káprázatos. A technológia forradalmasíthatja a játékfejlesztést és az építészeti látványtervezést is. Bár már a korábbi MI-jük által létrehozott virtuális valóság is figyelemreméltó volt.

Hogy „értékelhető” MI-művészetet is mutassak, szintén GAN-ra épült az a Rembrandt ecsetvonásai megidézésére is képes algoritmus, amelynek egyik portréja, ami a képzeletbeli Belamy bárójáról készült, 432 500 dollárért kelt el a Christie's aukciósház New York-i árverésén (lásd a cikk fotóját). Sajtóhírek szerint a Belamy-sorozat elkészítéséhez 15 ezer portrét tanulmányozott előzőleg az algoritmus.

David Cope a zenetudomány professzora, aki olyan számítógépes programokat írt, amelyek képesek zenét szerezni. Első alkotása, az EMI (Experiments in Musical Intelligence, azaz „kísérletek a zenei intelligencia terén”) Bach stílusának utánzására specializálódott, de azóta már megtanulta utánozni Beethovent, Chopint, Rahmanyinovot és Sztravinszkijt is. Ez például egy 165 ezres Youtube-nézettséggel rendelkező Vivaldi-utánzat. Nigel Stanford talán még a Kuka robotjait is meg tudná tanítani, hogy „eljátsszák” EMI műveit.

Hányadán is állunk a művészettel? Hát a mesterséges intelligenciával? Yuval Noah Harari felidéz egy tanulságos esetet Homo Deus című könyvében. A történet szerint Steve Larson, az Oregoni Egyetem professzora komponistapárbajra hívta ki Cope EMI-jét, amit Cope el is fogadott. A feladat az volt, hogy profi zongoristák adjanak elő egy darabot Bachtól, egyet az EMI-től, egyet pedig Larsontól, amelyek szerzőségét a hallgatóság kell majd eldöntse. Larson meg volt róla győződve, hogy az emberek könnyűszerrel felismerik és megkülönböztetik majd a lélekből fakadó emberi alkotást a lélektelen gépi műtől. A kihívás meglepő eredményt hozott: a hallgatóság többsége az EMI művét gondolta Bach alkotásának, Bachét Larsonénak, a Larsonéról pedig azt hitték, hogy számítógép szerezte.