A történelmi analógiák fontos eszközei a gondolkodásnak. De az is köztudomású, hogy a történelem, bár valóban ismétli önmagát, soha nem változatlanul. A változatlanság bizonyos alakzatainak ismétlődései közt a társadalmak mindig jelentős vonatkozásokban változnak is. Megváltozik tehát az az összefüggésrendszer, melyben a történelmi folyamatok úgymond ismétlik önmagukat.

Következésként maga az ismétlés soha nem minden részletében megjósolható folyamat. Sőt magukat az ismétlődéseket is az teszi szükségessé, hogy a történelemnek nincs rögzített szabályok által előírt menete. Az egyes társadalmaknak és magának az emberiségnek is néhány alaplehetőség szélső határai közt kell kitapogatnia az arany középutat. S mivel az eltérő lehetőségeket megfelelő politikai ideológiákra alapozó politikai játékosok próbálják érvényre juttatni, természetes, hogy a hatalom birtokában és a társadalomról alkotott elképzeléseik helyességének hitében mindig megpróbálnak elmenni a végletekig. Ahol aztán a zsákutca, azaz a válság fogadja őket. Ekkor más lehetőség híján kénytelenek átadni a hatalmat az ellenfélnek. De az emberi természetből fakadóan az ellenfél sem képes vetélytársai kudarcából használható következtetéseket levonni. Ő is végletbe hajszolja önmagát és híveit. Ismét zsákutca és ismét hatalomváltás következik.

Ezért tűnik úgy, hogy a történelem ismétli önmagát. De az ismétlődő válságok paradox módon mindig a változás generátorai. Csakhogy ezt az alapigazságot a magas politika szintjéről, azaz felülnézetből nehéz, sőt leggyakrabban lehetetlen belátni.

Ebben a sokszor tragikus tényben rejlik annak az oka is, hogy a történelemben gyakorta természetesnek tűnt asszimiláció mai fokozatos ellehetetlenülésének tényét a nyugati politikai elit mind képtelenebb tudatosítani. Ami érthető, hiszen sokszor még a magasabb fejlettségi szinten álló kisebbségek is asszimilálták a többséget, nem csak megfordítva. A jelenség tehát valóban gyakorinak –bizonyos korokban szinte kizárólagosnak tekinthető. De nem mindig az, vannak korszakok, amikor a különböző nyelvű és kultúrájú népcsoportok együttélése tűnik az egyetlen elfogadható megoldásnak.

A Németországba a XVII-XVIII. század folyamán bevándorolt hugenották valóban maradéktalanul beilleszkedtek a német államba. Az azonosulást itt még a vallási azonosság – a voltaképpeni kivándorlás kiváltó oka is – segíthette. De ugyanez történt a zsidókkal is, akiknek esetében azonban éppen a vallási különbözőség miatt az asszimiláció soha nem lehetett teljes. A szomszédos államokba kivándorolt németek ezzel szemben még hitbéli rokonság esetén is (mint Erdélyben például) hosszú évszázadokon át őrizték nyelvi és kulturális másságukat, sőt önállóságukat. Általában autonóm közösségként integrálódtak azokba az államokba, melyek behívták vagy pusztán befogadták őket.

Hogy az asszimiláció vagy autonóm közösségek együttélése lehet-e a végeredmény vagy sem, az a jelek szerint számos meghatározottságtól függ.

Robert A. Dahl, amerikai szociológus is úgy vélte, hogy ahol a nyelvi különbségek a hagyományokban gyökereznek, például Kanadában, Belgiumban, Svájcban vagy Indiában és országok tucatjaiban, a nyelvi kisebbségek jogot formálnak saját nyelvük használatára. E jog megtagadása erőszakot szülhet, s gyakran szül is. Az elnyomás könnyen polgárháborúhoz vezethet. Végülis a nyelv mélyen beágyazódik a személyiség belső rétegeibe. Azt mondani, hogy az enyéim nyelve alacsonyabb rendű másokénál, annyi, mint azt mondani: az enyéim alacsonyabb rendűek másoknál. Mivel az amerikai partokra érkező emigránsok szegények és kiszolgáltatottak voltak, az angolul beszélő többség rájuk tudott kényszeríteni egyfajta nyelvi homogenizációt. Soha sem fogjuk megtudni, hogy saját önbecsülésüket és gyerekeikét mekkora sérülés érte.” (Forradalom után? Osiris- RI, Budapest, 1995, 21. oldal)

Azóta Amerikában is változott a helyzet. A latinókkal az amerikai állam sem igazán tud zöldágra vergődni. Sőt, kifejezetten disszimilációs folyamatok is észlelhetők.

Az is sokatmondó, hogy a határon túli magyarokra nehezedő, vaskövetkezetességgel érvényesített asszimilációs kényszerek minden asszimilációs veszteség dacára sem voltak képesek maradéktalanul felmorzsolni az utódállamok magyar kisebbségeit.

Franciaországban, sőt még a mai Magyarországon is ez a folyamat eltérő történelmi körülmények közt, de hasonló mentalitások hatására, viszonylag hamar és konfliktusmentesen lezajlott. (A zsidóság kérdése külön fejezet. Ők – rossz történelmi tapasztalataik alapján – eleve mindent megtettek az asszimiláció érdekében. A többségi társadalmak rekesztették ki őket, főként francia–német minták nyomán.) 

Az tehát, hogy egy közösség integrálható vagy sem, alaposabb vizsgálatot igényelne. A németek, akiket elvakított az ősellenség, a francia állam egy fontos népcsoportjának látványosan sikeres asszimilációja, a múlt század közepe táján szinte már gyanútlanul vágtak bele a kezdetben csupán vendégmunkásnak tekintett törökök honosításába. Annak ellenére is, hogy már kezdettől voltak meggondolkodtató jelek. Ezek Erdogan Törökországi hatalomra jutásával kifejezetten aggasztókká váltak. Erdogant, aki a német társadalom sérthetetlennek tekintett értékeit módszeresen elutasította és megsértette, a németországi és ausztriai (kettős állampolgársággal rendelkező) törökök döntő többsége saját elnökeként vállalta. Annak ellenére is, hogy ezt az attitűdöt a német nyilvánosság megdöbbenéssel fogadta.

Az asszimiláció körükben inkább kivételnek, semmint szabálynak számított. Annak ellenére is, hogy a törökök többsége a második–harmadik generációban már egészen elfogadhatóan megtanult németül. „Valódi németté” azonban csak kevesen váltak…

Az újabb muszlim bevándorlók esetében a gondok még súlyosabbaknak tűnnek. Ami annál is tragikusabb, mert a helyzetet nem igazán mérlegelő Angela Merkel 2015-öt követően – a hugenotta múlt és az egykor nem kevésbé hatékony „amerikai modell” (a híres-hírhedt melting pot) bűvöletében – évente több mint fél millió migránst fogadott be országába. S az utóbbiak a törököknél és nehezebben integrálhatónak tűnnek. Még akkor is, hogy ha a német hatóságok az integráció legfontosabb mércéjének a nyelvi asszimilációt tekintik. (Abból a nem teljesen megalapozott feltevésből kiindulva, hogy aki németül beszél, az németül is gondolkodik.)

De még a nyelvi asszimiláció is kínkeservesen halad. A német állam közvetett eszközökkel ugyan, de mindenkit úgynevezett integrációs kurzusokba kényszerít. És bár e kurzusok résztvevői számára a hatalom egyfajta minőségi offenzívát is meghirdetett, a szakemberek az állami elvárásoknak nehezen tudnak érvényt szerezni. A kurzusok végzőseinek közel fele nem képes sikeresen vizsgázni. Annak ellenére sem, hogy a kurzusokra a német állam a tavalyelőtti 610 millió euróval szemben tavaly már 765 millió eurót költött, miközben a részvevők száma 90 ezerrel még csökkent is. Sőt a 2017-es 40 százalékkal szemben a követelményeket nem teljesítők aránya 5 százalékkal még növekedett is.

Igaz, a jelentkezők közel egy negyede még analfabéta is volt.  Őket az oktatóknak indításul még írni és olvasni is meg kellett tanítaniuk. A követelményeket nem teljesítők többsége arab (szír, iraki és afgán) volt. Összesen 67 ezren. De akadt 13 ezer román, 12 ezer török és 8 ezer bolgár is.

Nyilvánvaló, hogy a migránsok és a német társadalom közt szakadék tátong, ha nem így volna, az élőnyelvi kommunikációban már mindannyian spontán módon megtanulhattak volna németül. A bevándorlók az élő kontaktus a hiányában – tudjuk ezt a hazai szórványból is – a németet nem tanulhatják meg, ám fokozatosan az anyanyelvüket is elveszítik.

A megoldás az a kölcsönös kétnyelvűség lehetne, melyet a mai politikai diskurzus a középkor szokásrendszerébe utasít, de amely ma is az eltérő nyelvű, kultúrájú, sőt vallású közösségek harmonikus együttélésének valódi biztosítéka lehetne. Ennek a megközelítésnek csak előnyeit ismerjük, hátrányai csak akkor lehetnének, ha a már kialakult írott vagy íratlan „szerződést” valamelyik szerződő fél egyoldalúan felmondja. A középkorban azok az egyének és közösségek, melyek együtt vagy egymás közvetlen szomszédságában éltek, a másik nyelvét is anélkül sajátíthatták el, hogy azt bárki is előírta volna számukra. S mivel mindenki számára kedvező kölcsönösség érvényesült, a két- vagy többnyelvűség magától értetődőnek számított.

Ezt a spontánul intézményesült rendet a nemzetállamok – soha nem erőszakmentes – kialakítása számolta fel. Mindenekelőtt az individualizmusra alapozva. A felvilágosodás az egyén kultusza jegyében fontosabbá tette az egyén (implicite a kisebb közösségek) társadalmi érvényesülését, mint a nyelvi-kulturális közösséghez való kötődést. A jelek azonban arra utalnak, hogy az individualizmussal szemben (mely elérte szélső határait, s már az asszimilációra berendezkedett „nemzetek” létét is fenyegeti) világszerte mind nyilvánvalóbban egy új közösségigény van kialakulóban, mely az asszimiláció nyújtotta előnyöket nem érzi összemérhetőnek a hagyományos kulturális közösségekhez való tartozás előnyeivel.

Úgy tűnik a – mindig egyéni – asszimilációval szemben mind kedvezőbbé válhatnának a közösségi integráció esélyei. A bevándorlók többségi társadalmakba való betagolódása könnyebben és kockázatmentesebben megoldható egy olyan társadalmi szerződéssel, mely garantálja az eltérő nyelvi-kulturális közösségek önfeladásmentes, azaz valóban szabad és önkéntes együttélését. A középkorból ismeretes kölcsönösséget. Németországban minden jel szerint ennek a – ma is lehetséges – kölcsönösségnek az igénye is hiányzik, egészen pontosan ennek nyomai csak migránsok mind gyorsabb munkába állítását célzó nagylelkű gesztusokban, illetve a politikai diskurzus ünnepi beszédeiben bukkannak fel.

Enélkül pedig az úgynevezett integráció sikeressége meglehetősen kétségesnek ígérkezik.