Ma kezdődik az RMDSZ 14. kongresszusa. „Látványban is gazdag, modern kongresszus lesz. Nem csak nevében, hanem szervezésében és megvalósításában is a jövő kongresszusa, az eddigi legnagyobb és leglátványosabb az RMDSZ történetében” – jelentette ki Porcsalmi Bálint kongresszusi biztos ügyvezető elnök. Aki utalt arra is, hogy ezzel jelezni szeretnék a kongresszus valódi tétjét: elindítani a vitát Erdély jövőjéről, tisztázni a jövőképet.

Nem mintha az eddigi kongresszusok nem szóltak volna az erdélyi magyar társadalom túlélési, sőt, erősödési lehetőségeiről. Nem mintha nem esett volna szó a lehetséges szövetségesekről, az együttműködés nehézségeiről, azokról a folyamatokról, amelyek kikezdik vagy ellehetetlenítik a partnerségi viszonyt. Ám a nemes egyszerűséggel és leegyszerűsítéssel a posztigazság korszakának hívott hazugságkorban ezekről a folyamatokról hangsúlyosabban beszélni kell. A látszólag tétnélküli kongresszuson a szövetségesek megtartása a tét.

Nem is annyira a külső szövetségeseké. Hiszen a magyarországi politikai spektrum minden színezetű pártja jelen lesz a tanácskozáson, akárcsak a Kárpát-medence kisebbségi magyar szervezeteinek vezetői. Jelen lesznek a román pártok képviselői is, azt a látszatot keltve, hogy hajlandóak együttműködni az RMDSZ-szel. Ám minden ellenkező híresztelés és a szövetség egykori – azóta kikopott – tisztségviselői és médiagurui által folytatott ellenpropaganda ellenére ez csak látszat. Az RMDSZ valójában – mint mindig – kényszerpályán mozog, nemhogy támogatást nem várhat el a Nemzeti Liberális Párttól, hanem sanyarúan kell újra és újra megtapasztalnia Ludovic Orban született Orbán Lajos pártjának gáncsoskodásait. Az új, feltörekvő pártok pedig leplezetlenül magyar szavazatokra ácsingóznak, épp annyira, ahánnyal a választási küszöb alá tolhatják az RMDSZ-t.

Ne is ez az ellenséges magatartás jelenti a nagy kihívást az RMDSZ-nek, hanem az erdélyi magyar emberek nagyobbik részének támogatása. Harminc év alatt a politikai érdekképviselet szükségességének haszna, a harminc év alatt nem csak a teljesítéstől, hanem az ígéretektől is távolabb került célok megkopnak. Az elfordulás a politikától – ha nem úgy tekintünk erre a jelenségre, mint színtiszta politikai magatartásra – jelenleg soha nem látott méreteket öltött. Ez az elfordulás sokkal nehezebb helyzetbe hozza a kisebbségvédelmi szervezeteket, mint a többségi pártokat. Mert mit is mondhatnának a kiábrándult szavazóiknak?

Talán csak azt: vajon harminc évvel korábbi önmagunk ennyire lemondó lenne-e? Fotelfilozófussá, facebook-politikussá, nemzethalálkiáltó madárrá, vészjósló prófétává, önmaga tehetetlenségétől sírva fakadó nyavalygóvá válna-e? Végleg eltántorítaná-e a céltól, hogy zsákutcába jutottunk, leroskadna-e az utca végén egy kőre vagy hinné, hogy érdemes a jövőtervezésssel próbálkozni, akkor is, ha már és még jónéhányszor járhatatlan útra tévedünk, esetleg oda terel az idők szelleme?

Meghallaná-e korábbi énünk a közösségi média Szküllája és Kharübdisze közt navigálva annak bódító és elboldogtalanító szírén énekét?

A politika a csoportérdekek megjelenítésnek eszköze. Nekünk, erdélyi magyaroknak vannak csoportérdekeink, nem valaki ellen, hanem a jövőnk, egyáltalában a létünk mellett. A csoportot a kooperációkészség tartja össze, miként a társadalom kohéziós ereje is az együttműködés függvénye. Az érdekvédelmi szövetségünk feladata az együttműködés tereinek a fenntartása, akkor is, ha azokat a többség – hatalom és ellenzék egyaránt – szűkíteni kívánja.

A politika bizony politika – mondta Mika Waltari finn író –, és döntéseit a célszerűség diktálja, nem a formális igazság. Bármennyire nehéz, bármennyire megterhelő is, folytatni kell az együttműködést mindazokkal, akik maguk is hajlanak a kooperációra. A társadalom ellentmondásainak felismerése, kezelése, megoldása csak így lesz elérhető.

Ennek a lehetőségnek a felmutatásáról kell szólnia a jövő kongresszusának. A megőrzött legfőbb szövetségesekről: az erdélyi magyar emberekről.