Szépen megfogalmazott szerelmi vallomással tisztelgett ma a nemzeti identitással is „megspékelt” kulturális szaktárca Constantin Brâncuși Zsilvásárhelyen született francia szobrász egyetemes ívű hagyatéka előtt. Szülinapja van, így hát érthető, hogy előkapták a sufniból. S mivel nem magának a tárcavezetőnek, Valer-Daniel Breaz miniszternek kellett kiállnia, és elmondania a szöveget, még helyes is volt nyelvtani szempontból.

Persze voltak benne pompázatos megfogalmazások arról, hogy miként került Gorj megye szülöttje által a román kultúra az egyetemes művészet keblére. Meg aztán voltak még vicces túlzások is, mint amilyen például az is: hogyan testesíti meg a Brâncuși-i életmű „a román földműves/paraszt életfilozófiáját, amely a történelem sodrásában ez meg az…”, mert itt már elveszítettem a gondolati bravúr fonalát.

Mindenesetre, a gesztus számít: szépet, nagyot és merészet akart fogalmazni a minisztérium egy olyan román származású alkotó szellemiségéről, amelyet se nem ért, se nem tisztel eléggé (az utóbbi az előbbiből következik), csupán sejti, hogy „igény volna” mindkettőre. A közlemény végén pedig ott az ígéret, hogy a szaktárca „további lépéseket tesz” azért, hogy az UNESCO-elismerést is megszerezze a fent megnevezett hagyatéknak.

És akkor itt landolunk is a valóságban hirtelen: 2019-et írunk és Románia „emelt fővel” elmondhatja, hogy mindaz, ami Constantin Brâncuși hagyatéka és akörül történt, ami hozzá kapcsolódik szülőföldjén, egy C kategóriás kabaréval ér föl, amelynek sem rendezője, sem állandó szereplői, de még tisztán összefoglalható története sincs. Illetve van: egyetlen állandó szereplője maga  Constantin Brâncuși, aki ott ül mélabús tekintettel az örökkévalóságban, deréktájon maga köré fonódó munkás kezével – ahogy őt az egyik legnépszerűbb fotójáról ismerjük –, és letargikus belenyugvással figyeli, hogy mit el nem követnek már megint az ő nevével, nevében nemzettársai.

Mert ha kronológiailag a legfrissebbtől haladnánk a legrégebbi történésig, akkor ez a hagyaték román földön egy megfeneklett közadakozás és a művész 1957-ben bekövetkezett halálakor történt, a kommunista hatalom általi elutasítás között sínylődött mostanáig. És ami e két „esemény” közötti hatvan évben „megesett”, az is inkább a csúfolódás kategóriájába tartozott, mint a méltó tisztelgésébe. 

Brâncuși pedig nem azért nem „román” szobrász a mai napig sem, mert nem akart az lenni még Franciaországban (életműve egy részét is szülőhazájára hagyta), hanem azért, mert itthon fáradhatatlanul mindent megtettek azért, hogy életművének jelentősége csupán üres frázisok, minisztériumi közleményekbe foglalt közhelyek sorozatával – vagyis a semmivel – legyen egyenlő.

És akkor a teljesség igénye nélkül felsorolok néhány „kiemelkedő” eseményt a hazai Brâncuși-sagából.

Ott van rögtön az a tény, hogy a mai napig sem kapták vissza a pénzük azok, akik a Cioloș-kabinet kezdeményezésére naivan adakoztak A föld bölcsessége című Brâncuși szobor megvásárlására. A kezdeményező amatőrizmusának csupán egy apró jele volt az, hogy a szobor teljes ára – 11 millió – piszkos, prózai euróban megfogalmazva látható helyen meg nem jelent a közadakozás honlapján. Honnan tudta volna az adakozó jóember, hogy mi mennyi pontosan, mire adja a pénzét, s hogy az a hat millió, aminek össze kell gyűlnie, csupán egy része a szobor értékének?! Keresse meg, mert azért kultúrember!

Persze, mindeközben azt is megkérdezhetnénk jogosan, hogy Románia miért nem kerítette elő mind a 11 millió eurót erre a műalkotásra? Hiszen azt még én is tudom, magyarként – holott a közadakozás explicit módon csak „a románoknak” szólt –, hogy eszmei értéke a román kultúra számára felülmúlja a reálértéket.  Ja, hogy azért nem került pénz, mert a választók közül csak igen kevesen szavaznak azokra az agyament fickókra, akik ilyen gyanús szoborfélékre „pallják el” a drága közpénzt?! Hát kérem, itt most le kellett volna sajnálni az amúgy méreteiben egyáltalán le nem becsülendő ilyen irányú közvélekedést.

Mert – breaking news! – a kulturális értéket nem közvélekedésben mérik, soha nem is mérték ebben. Erre a szemléletre azonban egyetlen tárcavezető volt hajlandó, tudják önök, az a magyar miniszter, aki az állam elővásárlási jogát érvényesítve a tárgyalást elkezdte és „fűzögette” is rendesen ennek érdekében az akkori miniszterelnököt, aki megfelelőképpen szégyellte is azt, hogy neki ezt egy magyarnak kell mondania… A tárcavezető azonban nem sokkal ezután lekerült a polcról, a szoborra pedig nem került elő a pénz. Ahogy annak az iratcsomónak a sorsa is megpecsételődött, amelynek összeállítását a tárca ugyancsak a magyar vezetője kezdeményezésére kezdte meg két évvel korábban, 2012-ben – két évtizedre attól az időponttól, amikortól ezt gyakorlatilag bármelyik kulturális miniszter megtehette volna. Ez volt az az iratcsomót, amely révén a zsilvásárhelyi Brâncuși-szoborpark UNESCO-védettséget kaphatott volna. Aztán 2015-ben (!) az akkor épp aktuális kabinet megneszelte, hogy még kéne ez-az a sikeréhez. Így például egy hazai Brâncuși múzeum. Mert az sem volt, tetszik tudni. Ezt is az UNESCO-nál mondták, hogy kéne, hogy jó lenne. Mert mi itt magunktól nem jövünk rá az ilyenekre…

No, de azt leszámítva, Romániában azt a rekordot is sikerült megdönteni, hogy ahány kulturális miniszter, annyi különböző ára volt A föld bölcsességének. És a miniszterek szerint mindig az előd „hazudott” a szobor megvásárlását célzó tárgyalásokról, így azt sem lehet tudni pontosan, mi az igazság, mert az mandátumonként mindig más volt…

Időközben pedig, 2017-ben összedőlt a Gorj megyei Hobiţa nevű faluban a román szobrászóriás szülőháza. Ezúttal George Ivașcu kulturális miniszter előjoga volt megfogalmazni egy tárcavezetői sopánkodást arról, hogy jaj, jaj, magántulajdonban volt a szerencsétlen kis ház, az állam pedig nem léphetett közbe, nem vehetett részt az állagmegőrzésben. Ellenben ugyanannak a teleknek a végében, ahol a ház összedőlt, felpattintotta az állam múzeum gyanánt a Brâncuși-szülőház mását, és imigyen, lám-lám, meg lett oldva a műemlékmegőrzés fogas kérdése és a múzeum létrehozásának ügye is, egy kalap alatt…

És aki most ezen az epizódon nevetne egy kicsit, annak még azt is elmondom, hogy ami a zsilvásárhelyi Brâncuși-művek, köztük A csók kapujának „állagmegőrzését” illeti, használtak már a helyiek sima slagos vízsugarat is, amitől az egész megsárgult, amire viszont meg kellett keresni a látható károk okozóját, a bűnös cselekedet elkövetőjét…. Szóval, kész kabaré a sírnivaló fajtából.

De ha így állunk Brâncuși-sal, akkor meg kié legyen az életmű, hogy azt bántódás ne érje? Nos, van egy ötletem: legyen csak a franciáké, mert ott náluk minden van, ami „Bránküzi” életművének és szellemiségének megőrzéséhez kell. Többek között műértés és megfelelő tisztelet is. Mert ugye: senki nem lehet próféta a saját hazájában...