A New York központú Business Insider című weboldal tudományos rovata egyike a legnaprakészebbeknek és -szakszerűbbeknek. Rendszeresen, precízen és a laikus számára is hozzáférhetően tudósít a tudományos kutatások legújabb eredményeiről.

Legutóbb egy, a tudományos világot a XX. század kezdetei óta foglalkoztató és újabban ismét időszerűvé vált vitáról tudósított.

Az úgynevezett Fermi-paradoxonról van szó, mellyel a jeles fizikus a földönkívüliek hiányának meghökkentő ellentmondását veti fel. A kérdés manapság még sokkolóbb, mint Fermi korában. Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy egy olyan galaxisban élünk, melyben minimum 100, maximum 400 milliárd csillag található. Közben az is kiderült, hogy a számunkra belátható Univerzumban legalább 200 milliárd hasonló galaxis létezhet. Sőt, ezt a már önmagában felfoghatatlan számot a NASA legújabb mérései még egy nagyságrenddel növelik is.

Még ha nem minden csillagnak lenne is naprendszere, s nem minden naprendszernek lennének lakható bolygói, s még ha az élet kialakulása is meglehetősen valószínűtlen, az előbbi tények elkerülhetetlenné teszik, hogy az Univerzumban elképesztő számban alakulhassanak ki intelligens életformák, melyek – legalábbis elvben – képesek lehetnek kapcsolatba lépni egymással (implicite velünk is). Ha csupán a lakható bolygók 0,1 százalékán alakulhattak is ki „emberszabású” lények és technikai civilizációk, legalább egymillió – intelligens lények által benépesített – bolygóval kellene számolnunk.

Ez esetben azonban minden irányból áradniuk kellene hozzánk az információknak. Antennák százezrei figyelik hosszú évtizedek óta az égboltot, és világszerte komputerek sokasága dolgozza fel a beérkező adatokat. Nem csak földönkívülieket, idegen űrhajókat, de még csak értelmezhetőnek tűnő elektromágneses jeleket sem sikerül észlelniük.

Erre a csöndre nincs magyarázat.

Azt persze már többen is megkockáztatták, hogy a paradoxon megoldása a civilizáció mint olyan természetében keresendő. A civilizációk egy adott fejlettségi szint fölött valami okból elpusztítják önmagukat. Ez a feltevés persze önmagában is paradox, hiszen az intelligens lények arra vannak kódolva, hogy mind alaposabban és mélyebben megértsék a világot. Hogy ha nem is föltétlenül intelligensebbé, de mindenképpen tájékozottabbá, okosabbá, bölcsebbé váljanak.

Újabban azonban egyre többen kezdik sejteni, hogy éppen ez a hipotézis lehet az, mellyel valami nincsen rendben. A bölcsesség ugyanis mindenekelőtt önmérsékletet, kompromisszumkészséget, valóságérzéket jelent. Elégséges azonban szétnézi a Földgolyón – vagy akár saját házunk táján is –, hogy rájöhessünk: épp ezek azok a kvalitások, melyekkel az emberiség mind kevésbé rendelkezik. Csak a tévét kell bekapcsolnunk…

Képtelenek vagyunk belátni, hogy az, amit haladásnak, fejlődésnek, természetismeretnek aposztrofálunk, voltaképpen életveszélyes önáltatás. Ezt a felismerést a klímaválság fejleményei elkerülhetetlenné teszik. És mégis. Kényelemből, nemtörődömségből, felelőtlenségből vagy pusztán ego- és/vagy etnocentrizmusból képtelenek vagyunk szembenézni a tényekkel.

Nick Bostrom, az Oxfordi Egyetemen oktató svéd filozófus úgy véli, hogy az intelligens életnek egész sor változáson és fejlődési szakaszon kell átesnie, hogy a Földhöz hasonló bolygók intelligens lakóival kommunikálhasson. Sajnos, egyetlen akadály is elégséges lehet ahhoz, hogy ezeket a lépcsőfokokat ne járhassa be. Folytonos szűrőkön kell áthatolnunk, hogy fennmaradhassunk. Boston szerint a Nagy Szűrőnek elég sűrűnek szövésűnek kell lennie ahhoz, hogy a több milliárd életcsírából egyetlen egy se juthasson át rajta.

A mi esetünkben az a szűrő, melyen fönnakadhatunk, az emberi civilizáció „haladásával” összefüggő környezeti válság lehetne – véli a New York Magazinban David Wallace-Wells. (Igaz, szóban forgó, A lakhatatlan Föld című cikkét heves vita követte, állításait sokan riogatónak, pontatlannak, homályosnak és félrevezetőnek találták.) Azt azonban senki nem próbálta cáfolni, hogy az ősrobbanás óta eltelt 13,8 milliárd év bőségesen elég lett volna ahhoz, hogy egymással kommunikálni képes civilizációk jöhessenek létre. Hiányukra aligha lehet más magyarázat, mint egyfajta civilizációs öngyilkosság.

Az ellenőrizetlen klímaváltozás – ez ma már minden épeszű ember számára nyilvánvaló – előbb-utóbb tényleg a földi élet lehetőségfeltételeinek lerombolásához vezethet. A tengerek szintjének emelkedése Miami méretű városokat boríthat el a partmenti területeken, sőt néhol a kontinensek belsejében is. Az izzó hőség megnövelheti a halálozási rátát, a savasodó tengervíz a korallok, a kagylók és a halak túlélését teheti lehetetlenné. A rovarok tömeges pusztulása a szárazföldön is mindennapos. S az is, hogy évente új és új állatfajok kerülnek a kipusztulás küszöbére, vagy tűnnek el az élők sorából. Márpedig a tápláléklánc akár néhány elemének kiesése is tömeges pusztulást, s ezzel az ökoszisztéma egyensúlyának felborulását válthatja ki. Így aztán az élővilág tömeges megsemmisülése végül bennünket, embereket is utolérhet.

Tömeges katasztrófákra többször is volt már példa a földtörténetben. Egy magas civilizáció azonban, mely minden jel szerint már képes arra, hogy egymaga is elpusztítsa a bolygót, talán arra is képessé válhatna, hogy megmentse.

A jelek sajnos arra vallanak, hogy erről aligha lehet szó. A környezet kiszipolyozását, a felelőtlen pusztítást, az értelmetlen fegyverkezési hajszát, mely az emberiség utolsó természeti tartalékait is abszurd dominanciaharcokba öli, senki nem látszik sem hajlandónak sem képesnek megfékezni. A földi világ zoon politikonjaitól legfeljebb látszatcselekvésre telik.

Azt is sokan sejtik már, hogy ha megjönne is előbb-utóbb az eszünk, az már fatálisan késő lehet. A pusztítást vagy pusztulást el tudtuk indítani, de legalább is felgyorsítani. A leállítására, ha lehetőségünk még lehetne is, időnk már bizonyosan nem maradhat. Az ökoszisztéma széthullása öngerjesztő, s ekként mind gyorsabb ütemben felpörgő folyamattá alakulhat. Úgynevezett pozitív visszacsatolássá, amikoris a káros folyamatok egymást erősítik, s ezzel gyorsítják is. A maximális entrópiával, az úgynevezett hőhalálal szemben, mely mindenféle potenciálkülönbség hiányát, azaz a tökéletes mozdulatlanság állapotát jelöli, a negatív entrópia teremthet – az hőhalál egyensúlyától távol – egyfajta instabil stabilitást. Az életet ugyanis – a környezet jelzéseire okosan válaszolva – a létezés minden pillanatában fenn kell tartani. A pozitív visszacsatolás ellentétére, a negatívra alapozva.

Az élet intelligens, az ember mintha nem igazán lenne az.

A remény hal meg utoljára, szoktuk vigasztalni magunkat. Sajnos, a Fermi-paradoxon mintha a reményt is elvenné tőlünk… A természet irgalmatlan. És sajnos soha nem hazudik. Nem ő csap be bennünket, mi hajlunk arra, hogy becsapjuk önmagunkat.

Báván szemléljük azt, ami velünk és körülöttünk történik. Jómagam is. Észhez kellene térnünk, méghozzá azonnal és mindannyian… Erre a csodára azonban a történelem még nem szolgált használható előzménnyel…

Vagy éppen az ésszel van a baj? Félő, hogy legtöbbször az is pusztán a gőg, az elbizakodottság, és – főként – a másik embert is semmibe vevő önteltség szinonimája…