Az Európai Tanács elnöki tisztjének ünnepélyes átvétele, melyre a bukaresti Athenaeumban került sor, megindító spektákulum volt. Donald Tusk közel negyedórás beszédét is románul tartotta. A beszéd azonban nem csupán a román nyelv előtti tisztelgés volt, szöveg szerint is a román ipar (lásd a Daciára vonatkozó utalásokat), a kultúra és a sport teljesítményei előtti főhajtásnak is minősülhetett.

Persze nem árt elgondolkodni azon, hogy Donald Tusk a román kiválóság legjelentősebb képviselőit miért épp azokban a személyiségekben találta meg, akik elhagyták az országot, vagy akiket az ország vetett ki magából. Tusk a kultúrtörténész Mircea Eliade, a dadaista költő Tristan Tzara, a filozófus Emil Cioran, a drámaíró Eugen Ionescu nevét említette. No, és persze a George Enescuét. A felsorolásnak is megvan a maga sajátos üzenete, hiszen Andrei Pleșu volt az egyetlen, aki Romániában teljesítette be életművét, és ma is közöttünk él. Eminescu és Caragiale neve el sem hangzott, pedig minden bizonnyal nem jelentéktelenebb személyiségek az előbbieknél. Csakhogy Eminescu nevét az európéerek nem vették volna szívesen, a Caragialeét meg a román nacionalisták.

De nem maradt ki a sorból a világhírű labdarúgókapus, Helmuth Duckadam sem. Sőt, az ő példáját Tusk egyfajta jelképpé emelte úgy vélvén, hogy Romániának ugyanúgy kell védenie az európai értékeket, mint ahogyan Duckadam a Barcelona elleni felejthetetlen mérkőzésen a román kaput védte. Magasztos, szinte már költői szavak. Nem nagyon illenek egy politikus beszédébe. Hogy még is belekerültek, annak nyilván súlyos oka van.

És a magyarázat éppen fordítottja lehet annak, mint amit a látszat sugall.

Az Unió vezetői számára is nyilvánvaló, hogy Romániában a PSD hatalma e pillanatban megingathatatlan. A Parlamentben a kormányzat megbízható többséggel rendelkezik. A fenyegetések tehát nem vezethetnek eredményre. Jean-Claude Juncker és mások az utóbbival is megpróbálkoztak. A német CDU külpolitikai szakértője, Elmar Brok azt is felvetette, hogy az Európai Parlamentnek Románia esetében is mérlegelnie kellene egy 7. cikkely szerinti jogállami eljárás megindítását. Ez az eljárás, mely az ország szavazati jogának megvonásával járna, ez idő szerint csupán Magyarország és Lengyelország ellen van folyamatban. Annak gondolata is felmerült, hogy Románia kiiktatásával a soron következő állam, Finnország töltse be a Tanács elnöki tisztjét. Mindhiába. Stratégiát kellett tehát változtatniuk. Ha a fenyegetés egymagában nem elegendő, a behízelgő stílussal ötvözve talán mégiscsak eredményre vezethet.

A tét óriási. A román elnökség ideje alatt az Unió jövője szempontjából meghatározó jelentőségű döntéseket kell meghozni. Az Unió számára kedvező eredménnyel kell levezényelni a brexitet, meg kell szervezni az európai uniós választásokat, el kell fogadtatni az Unió költségvetését és a magállamok szempontjából kedvező végkifejlettel kell rendezni a migráció kérdését is.

Hogy Románia hogyan viszonyul ezekhez a kérdésekhez, ha nem is lehet döntő jelentőségű, zavarokat mindenképpen okozhat. Annál is inkább, mert Viorica Dăncilă miniszterelnök – Európai fórumokon hangoztatott – mondatai, miszerint az „EU Romániával szembeni kritikus magatartása csak és kizárólag azon alapul, hogy Románia kelet-európai ország” nagyon a magyar argumentumokra emlékeztet. A miniszterelnöknő azt is követelte, hogy államát az Unió „kellő módon respektálja”, s amíg ez nem történik meg, addig „a támadásokat nem fogjuk szívünkre venni”.

A PSD keményvonalasaival szemben az Uniónak nyilván Klaus iohannisra kell alapoznia. Nem csak az beszédes, hogy az atheneumi ünnepség – megnyitón közzétett – programjában Johannis még nem szerepelt a szónokok sorában, végül azonban mégis bekerült a programba. Az elnök, rejtve bár Tusk beszédében is benne volt. A  Duckadamra vonatkozó szavak – félreérthetetlenül – rá is referáltak. Márcsak a származási azonosság kapcsán is. Akinek volt füle hozzá, bizonnyal értette is, hogy miről van szó.

Tusk beszédét tehát, mely ekként nagyon is sokatmondónak bizonyulhatott, valóságos diplomáciai remekműnek tekinthetjük.

A román kormányt az Uniós vezetés igyekszik mindenfelől sarokba szorítani. Az elnökség átvételét megelőzően Juncker még a magyar kártyát is kijátszotta Dragneáék ellen. Félreérthetetlenül. A Welt am Sonntagnak adott interjújában, minek utána Románia felkészületlenségére, sőt alkalmatlanságára vonatkozó tételeit kifejtette, rögtön Magyarországról kezdett beszélni. Személyesen kezdeményezte a magyar FIDESZ-nek az európai Néppárti szekcióból való kizárását – mondotta –, merthogy a magyar különutas politika nem egyeztethető össze a néppárti értékekkel.

Ez is tiszta beszéd volt. Hiszen nem csak mi magyarok, de román honfitársaink is tudják, mit vesztett egykor a nyuagati értékeket úgymond elutasító Magyarország. A román nyilvánosság, mely tisztában van vele, hogy az ország a maga jelenlegi formájában egyértelműen a Nyugat nagyhatalmainak köszönheti létrejöttét is, ez a célzás a legdurvább fenyegetésnek minősülhetett. Annak ellenére is, hogy Juncker rögtön utána el is határolódott tőle némileg. A román lélekben azonban az efféle célzások rendszerint szerfelett termékeny talajra találnak.

Hatástalanok tehát aligha maradhatnak.