Amikor a hesseni választások másnapján Volker Boufier miniszterelnök a kereszténydemokraták (CDU) országos vezetősége előtt 15 percben beszámolt a párt több mint 10 százalékos szavazatvesztésének okairól, és nem rejtette véka alá, hogy a kudarcért az országos vezetőséget is vétkesnek tartja, váratlan dolog történt. A pártelnök és egyben német kancellár, Angela Merkel kért szót: „Nekem is meg kell osztanom önökkel valamit.” És aztán röviden, gyakorlatiasan összefoglalta, miért nem szándékszik jelöltetni magát a párt elnöki posztjára a decemberi választmányi ülésen. Ezt a bejelentést eredetileg a hét végére, a választmány zárt ülésére szánta. De úgy érezte, korábban jött el a kellő pillanat.

Erre aznap valóban senki sem számított, ahogyan arra sem, hogy Angela Merkel bejelentése után néhány perccel a Bild-Zeitung online kiadásában máris megjelent egy kurta, háromsoros hír: „Bizalmasainak körében Merz kinyilvánította, hogy – ha a párt is úgy óhajtja – készen áll vállalni a felelősséget.”

A magyar olvasó Merz nevével feltehetően nem találkozhatott. Friedrich Merz dúsgazdag vállalkozóról van szó, aki korábban a CDU meghatározó személyiségei közé tartozott, de akit Angela Merkel 2004-ben – az akkor bajor miniszterelnök Edmund Stoiber segítségével – száműzött a pártból. Korábban Angela Merkel támogatta Stoibert a kancellári székért folytatott 2002-es küzdelemben. (Akkor Helmuth Schmidt lett a kancellár.) Stoiber azzal viszonozta a támogatást, hogy két évvel később segített Merzet a CDU/CSU frakcióvezetői pozíciójából elmozdítani.

Merz otthagyta a politikát, de a párton belüli kapcsolatait, sőt hálózatát továbbra is fenntartotta. Miközben egy jól menő konszernt vezetett, szüntelenül rajta tartotta a szemét a párton és annak elnökén, Angela Merkelen. Az utóbbi minden tévedését alaposan feltárta. Elemzett és várakozott, várakozott és elemzett. Rendszeresen találkozott pártbéli bizalmasaival és barátaival. Hogy úgy mondjam, karban tartotta kapcsolatait. S a konszern éléről jelentékeny nemzetközi kapcsolatrendszert is kiépített, s a nemzetközi politikából is részt vállalt.

Magyarán: eszében sem volt lemondani a hatalomról. Száműzetésének éveiben milliomossá vált. A drága vörösborokat és cigarettákat kedvelő, magánrepülőgépén utazgató üzletember számára a pénz már nem számított. Sszáműzetésének több mint másfél évtizede alatt, akárcsak egy Shakespeare dráma hőse – írja a vele szemben enyhén elfogult Handelsblatt online –  nem szűnt meg a Merkel „udvarában” maradt bizalmasaival és hűséges híveivel konspirálni.

Ez a magyarázata annak, hogy röviddel Merkel szavai után közzé tehette igényét a hatalomra. Igaz, nem ő volt az egyedüli. Rögtön Merkelt követően a párt főtitkárnője, Annegret Kramp-Karrenbauer és Jens Spahn egészségügyi miniszter (egyébként Merz nevelt fia) szintén bejelentették, hogy jelöltetni fogják magukat.

A Handelsblatt megrendelésére készített közvéleménykutatás egyértelműen visszajelezte Merz kapcsolati hálózatának hatékonyságát. A megkérdezettek 23 százaléka voksolna Merzre, 17 százaléka Karrenbauerre, 7 százaléka Jehnsre.

Nyilvánvaló tehát, hogy a tagság meghatározó része, ha már Merkelről le kell mondania, szeretné a Merkel előtti CDU-t visszakapni. Azt a CDU-t, mely a bevándorlókkal szemben a jogot és a rendet részesíti előnyben. „A vállalkozók, a templomba járók és mindenekelőtt a férfiak pártját” (itt ismét a Handelsblatt online cikkíróit idéztem).

A visszatérés nyitányát Ralph Brinkhausnak a párt frakcióvezetői székébe való megválasztása jelentette. Brinkhaus ugyanis Merkel explicit jelöltjét utasította maga mögé. A párt berkeiben köztudott volt, hogy Brinkhaus mögött Merz húzódik meg.

Az már kevésbé ismert, hogy a párt egyik legbefolyásosabb tagja, a volt pénzügyminiszter és jelenlegi Bundestag-elnök, Wolfgang Schäuble is Merz bizalmasai közé tartozik. Terveibe Merz állítólag Schäublet is rendszeresen beavatta. Merkellel viszont Schäublenak mindig is bár korrekt, de hűvös volt a viszonya. (Már csak azért is, mert mint már említettem, a 2002-es előrehozott választásokon Angela Merkel Stoibert támogatta Schäuble ellenében. Akkor Schmidt győzött.)

Sokak szerint Merz számára nem fog komoly nehézségbe ütközni a pártközpont és a Konrad-Adenauer-ház (az egyik legbefolyásosabb német politikai alapítvány) meghódítása. Merz konzervatív és liberális körökre gyakorolt vonzereje minden bizonnyal gyümölcsöző lesz. (A liberális itt német szabaddemokratát és nem magyar neoliberálist jelent. A neoliberálisokat Merz kategorikusan el is utasítja.)

Egyik közeli barátja nyilatkozta róla, hogy „egyetlen szenvedélye Németország pozitív irányú megváltoztatása.” Maga Merz azt hangsúlyozza, hogy „megújítást, nem felfordulást” akar, nem megdönteni szeretné Angela Merkel hatalmát, hanem a pártot szándékozik kiegyensúlyozottabbá tenni. Az Angela Merkeltől való „búcsút” is szelíd búcsúztatásként, és nem valamiféle az ellenfél fölött aratott diadalaként gondolja el, hiszen az utóbbi változat a párt tekintélyének további rombolásához vezethetne.

Merz kancellárjelöltsége azonban a CDU számára kockázatokkal is járhatna, hiszen az Angela Merkel által a pártba csalogatott balközép könnyen a szociáldemokratákhoz és a zöldekhez pártolhat. Merz utánpótlást csak az AfD-től remélhetne, melynek szavazói éppen Angela Merkel migránspolitikája miatt hagyták el a szövetséget.

„A CDU immár nem a belső biztonság garanciája. És elveszítette a városok fiatal generációjához való kötődés képességét is” – véli Merz, aki a nők szerepének kiterjesztését is „tervezi”. Spahn, aki Merz (azaz a nevelőapa) jelentkezését követően sem vonult vissza (hogy ez az eddigiekből megismert politikai játszmák része vagy sem, az a későbbiekben fog eldőlni) úgy véli, hogy „A CDU-nak egy új, a maitól eltérő Németországot kell felépítenie.”

Hogy milyen lesz ez a Németország, még rejtély. Az eddigiek ismertében aligha lehet rosszabb a réginél.