Manapság, amikor megunva a verőfényt, egyre többen azon keseregnek, hogy elmaradni látszik az ősz, nekem hiányzik az uborkaszezon is. Az a nyár derekára eső böjtnyi idő, amikor az újságok véleményrovatait nem a politikusok népesítik be, nem a badarságaikat pecézi ki a jegyzetíró, nem a hazugságaikat leplezi le, hanem arról ír, amiről valójában mindig is szeretne: közösségről, családról, irodalomról, művészetről, hogy jelezze olvasóinak: ez az a szellemi, lelki táplálék, amellyel él az ember. És bátran élhet az irónia eszközével is, mert komolyabb dolgok is vannak, mint a politika.

Idén elmaradt az uborkaszezon és tovább hanyatlott az irónia szintje. A hatalomért való küzdelem július–augusztusban érte el csúcspontját. Egész nyáron tartott, s tart tovább a kutyakomédia. Most értettem csak meg, miért átok valójában a kínai kívánság, az élj érdekes időket! Mert átkozottul nehéz kedélyesnek, s még józannak is maradni, amikor nem a jól megérdemelt szünet után tör ki a háború, hanem szünet nélkül dúl.

Hol találhatna menedéket a menekült? Caragialénál és természetesen Mikszáthnál! Így és ezért futottam el a honi valóság elől Szklabonyára, a felvidéki kistelepülésre, ahol a két választás abszurditásának megörökítője született, s ahol az anyakönyv tanúsága szerint még Mixádt Kálmán néven vezették be ebbe, a csak az ő hegyes és szúrós tollára való világba.

Azokat a passzusokat olvastam újra életművéből, amelyeket azokról írt, akiket szeretett: a nőkről, a művészekről, a családról és a székelyekről.

Mennyire időszerű ma a figyelmeztetése: „Mert úgy vegyétek a rokonság, az összfamília erejét, mint egy századokkal dacoló épületet, melynek vannak falai, bástyái, tornyai, de vannak repedései és gyenge helyei, ahonnan az eső becsorog a fedél alá. Ezt az épületet folyton erősíteni kell, ahol gyengének mutatkozik, betömni, megszilárdítani, vaspánttal ellátni.”

És mennyire kedélyesen ír az illyefalviakról, akik őt képviselőséghez juttatták: „Olyan nép a székely, hogy akkor is érdemes volna őket megszeretni, ha egy szót sem tudnának magyarul. Hát még így, mikor egy szót sem tudnak másképp!” Vagy tovább: „A székelynek még a jó sem kell, ha ráerőszakolják. És a rosszat is elfogadja, ha jól bánnak vele.”

Mert nem igaz az, hogy a magyar ember nem szereti keresni az igazságot, csak nem szereti megtalálni...

A szklabonyai emlékház csendjében Románia állapotán elmerengve, a nagy palóc szavai jutnak ismét eszembe: „Beteg a társadalom és nem is fog fölgyógyulni egykönnyen. Ez a szomorú való. A nagy rothadás rettentő tragédiája, mint késpengén a lehelet, gyorsan terjed. Mindig újabb és mindig veszedelmesebb szimptómák mutatkoznak. Csalás, hazugság, kétszínűség, hitszegés, elvtagadás vannak napirenden. És nem tudjuk megfejteni, a politika volt-e oly erkölcstelen s fekélyesítette el a társadalmat vagy megfordítva.”

Az az érzésem, hogy gunyoros politikusok néznek le; és nem ránk, hanem minket, miközben számon kérik a sajtó megmaradt iróniáját. Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)vesztésben érintett maga is. Keserű humora nem csata-, hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik.

Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.

Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk.

Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyolt vezetőké, hogy Mikszáth és Caragiale szájából egykor kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. Kényszeredetten nevetünk a tisztára piszkos ügyei(n)ken.