A ruházaton, étkezésen, életvitelen kívül a klímaváltozás még a szóhasználatban is módosulásokat fog okozni: a kék bolygó helyett valami kevésbé, biztató nyelvi reflex ötlik majd fel, ha a Földről, magyarabbul a Terráról beszélünk majd. És meglehet: nem túlzásként. Az űrből készített felvételek egy adott magasságból valóban kékes benyomást keltenek arról az égitestről, amelyet jó ideje albérlünk. Én speciel előbb sötétkéknek, majd egyre fokozódó árnyalatokban lilának képzelem úgy ötven-hetven év múlva; e szín akár előkelőséget is sugallhatna, de az, amit látni vélek bele a jövőbe inkább a fuldoklóra jellemző nüansz…, maga is átmenet a sötétlilán át az egyre inkább feketébe hajló skálasávig.

Az ENSZ időjárás-szakértőinek legfrissebb jelentéséről szóló híreket olvasva, az előbbi bekezdés hangulata lengett át. A sajtó sok mindent másképpen csomagol, hogy példányt, lájkot, nézőt harácsoljon: hányszor jött szembe öles betűkkel a végzetes hír, mely a Föld közelében átsuhanó aszteroidával fenyegetett; alább két sorral meg a lényeges részlet, mely szerint az épp soron levő irdatlan kollíziótól több százezer kilométer választott el. Az ilyen és ehhez fogható világvég-riogatások, a legújabb (és nyilván egyben legpontosabb) Nostradamus olvasatok vagy egyéb, akár élő látnokok miatt elsorvadó veszélyérzet miatt hajlamosak lennénk legyinteni vagy csak átlósan olvasni a tudósok éppen aktuális intelmeit.

Pedig nem egyébről szól ez a prognózis, mint a középtávon ellehetetlenülő földi létfeltételekről, amennyiben drasztikusan és igencsak záros határidőn – vagyis bő évtizeden – belül nem csökken a széndioxid kibocsátás, illetve nem teszünk tételesen valamit a klímaváltozás mostani folyamatainak lefékezésére. Az immár klasszikus apokaliptikus tabló a hirtelen jött áradásokkal, sosemvolt aszályokkal és egyéb csapásokkal most is bibliai plágiumként aposztrofálható, meg ténylegesen túl sokat és igencsak harsányan riogattak már szintén tudósok és ugyancsak komoly kutatások alapján…

Meg ott van a hitetlenkedés mellett a kritika is: mely szerint ez az egész ökoaggodalom valójában egy globális manipuláció része, már évtizedek óta művelik, és egyetlen célja, hogy helyzetbe hozzon és ott bebetonozzon egy zöldre váltott tisztviselői-szakértői gárdát, akik mindig meg tudják csapolni a megfelelő forrásokat, hogy szolgálatos környezetvédői státusukat időnként megszilárdítsák. Ha ez valóban így lenne, akkor minden fejlett ország parlamentjében bérletet váltottak volna a zöldek, és pártjuk vagy mozgalmuk jelentős, megkerülhetetlen szereplője lenne a mindenkori belpolitikai képletnek. És valóban nincs ez így, üdítő példa és egyben elszomorítóan egyedi, hogy például hazánkban, ahol csak kampányban fedezik fel újra a két bejegyzett ökologista pártból valamelyiket (és kiadatnak velük egy nyilatkozatot, miszerint épp melyik fő politikai erő támogatására buzdítják nemlétező tagságukat), az egyetlen kormányrengető civil megmozdulás az éppen egy környezetvédelmi ügyben, a verespataki dosszié okán terebélyesedett országos tiltakozássá. Nyilván ez sem volt színtiszta klorofil-tiltakozás, mert ezeket sorra idejében megorrontják egyéb szándékok, és igyekeznek profitálni lendületükből, de mégis, az aggályos Aranyos menti aranykitermelés indította el a protestálás-sorozatot. Azóta sem könyveltünk el átfogó civil gesztust e széles és fakózöld hazában.

Nemzetközi porondon is hálás téma ezzel a zöldpártisággal, környezettudatos mantrával nyomulni: Al Gore egykori amerikai alelnök példájára Áder János magyar államfő is szíve csücskébe hímezte a frissiben illatozó bokrétát, és valahányszor fórumot ül a világ vagy kerekasztalt egy kontinens e témában, szépen strukturált beszéddel tünteti ki magát.

Újabban már a szintúgy didaktikai eszköztárba degradált országos környezettisztasági napot, meg a hasonló kisebb kaliberű közösségi vagy cégrendezvényeket mellőzve a háttérben diszkréten meghúzódó szemétre figyelmezek: például elhagyatott kutyakölyköket ábrázoló képsorok a neten, árokparton, grundon, vagy határszélen, a gazdátlan ebek mellet mögött, szinte a tájba vésve ott a szemét, a tegnap eldobott, vagy a már beágyazott mizéria. Makacs, évelő dilemma; a kutyusok keresnek gazdát vagy a mostohán cserbenhagyott díszlet, melyből szomorún-kérlelő szemükkel belénk néznek.

Fotó: Léphaft Pál karikatúrája