Örömünnepet ülök, hogy végre valahára véget ért ez a semmiről sem és mindenről is szóló népszavazás, amelynek ez idáig két fontos hatása volt: fekete markerrel húzott meg a társadalomban eddig csak haloványan létező törésvonalakat, illetve a legrosszabbat hozta ki az emberekből. Most valójában jubilálnom kellene, pezsgőt bontanom azért, hogy mégsem sikerült teljes mértékben éket verni az emberek közé, termőtalajba hinteni a gyűlölködés stratégiailag kitermelt írmagját. Mondjuk ki: a népszavazás részvételi aránya azt bizonyítja, hogy a társadalom zöme fityiszt mutatott politikai és vallási vezetőinek. Azonban még nem tudni, hogy ez a kudarc pontosabban milyen folyamatokat indított el. És mint ahogy Romániában egyetlen választást sem a nyugalom követ, most is jobb lesz kivárnunk a végét...

De addig is térjünk vissza egy kicsit ahhoz, hogy mit hozott ki belőlünk ez az időszak. Hát, nem a legjobb formánkat. Ez alól magamat sem szeretném mentesíteni, bár tökéletesen meg tudom magyarázni a túlzott nekibuzdulásomat: úgy dobták be a néphülyítés maszlagját közénk népszavazás címen – és nyilván, ez is volt a cél –, hogy sokan a kevesek közül (azok, akik egyáltalán mertek megnyilvánulni) defenzívába kényszerültek. Igen, én magam is. Ezt a védekezést (és a hasonlókat) nevezték el rövidesen ezután „vadliberalizmusnak” „fundamentalizmusnak”, és – ami a legalávalóbb és az illetők jelleméről is sokat elmond – „buzilobbinak”. Hát, én ehhez csupán annyit szeretnék hozzáfűzni: amennyiben a szexuális kisebbségek, illetve a nem klasszikus családmodellekben élők védelmezése ennek nevezhető, ám legyen. Boldog vagyok, hogy csatlakozhattam ehhez a „lobbihoz”.

Na, de hál’ istennek, vége ennek a költséges bohóctréfának, és ahogy a mémek is fogalmaznak: most már csak (társadalmi) életünk hátralevő része következik, a romok eltakarítása, a bűnbakok előállítása, a magas szintű leszámolás és egyéb effélék, amely műsorszámokra már most helyet lehet foglalni az első sorban, popcornnal az ölünkben.

De még mielőtt ez a jó hosszúnak ígérkező „díszelőadás” elkezdődne, hadd kezdjem társadalmi létezésem következő időszakát – nem hagyományosan – egy köszönettel: hálás vagyok azoknak a konzervatív álláspontot kifejtő embertársaimnak, akik vették maguknak a fáradtságot, és úgy érveltek álláspontjuk mellett, hogy közben nem akartak spéci valakit megbántani. Igen, volt ilyen is. Köszönöm továbbá azoknak az, amúgy konzervatív értékek szerint élő ismerőseimnek is, akik vették maguknak a bátorságot, és elmondták – gondolom, magukra zudítva a népek haragját –, hogy ez egy alapvetően hibás kérdésfeltevés, és mindamellett, hogy téves, még fölösleges is. Ezek az emberek visszaadták a hitem abban, hogy igenis lehetünk azonosak önmagunkkal úgy, hogy közben nem gázolunk bele az emberi méltóságba. Emelem kalapom! És végül köszönöm, Gyerő Dávid, Markó Béla, Porcsalmi Bálint, Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház és Háromszéki Ifjúsági Tanács – hogy volt bátorságuk szembemenni az árral, még a masszív népszerűségvesztés kockázatával is emlékeztetni az alapvető emberi értékekre. Ez fontos volt számomra!

Mert ami viszont az úgynevezett „társadalmi vitát” illeti (aminek nem a végén, hanem éppenséggel az elején tartunk), hát… feljött a szemét a tetejére. És nem, nem amiatt, hogy az emberek különbözően gondolkodnak, másként, mint én vagy a magamfajták. Hanem a módszereik, az érvelés logikája és a kirekesztés melletti nyílt és kendőzetlen állásfoglalás miatt. Alig hittem a szememnek, fülemnek, hogy egyesek képesek voltak a „többségi vélemény liberális elnyomásáról” kiáltozni. Volt itt minden kezdve azzal, hogy a homoszexuálisok „elveszik” a gyermekeinket, egészen addig, hogy az egyszülős (népszerűbb megfogalmazásban: csonka) családok is „hagyományosnak” indultak, aztán történt egy „baleset” (nem, ez így nem igaz, ez az értelmezés némiképp párhuzamos a valósággal).

Egyetlen egy – tudtommal még mindig keresztény érték – maradt ki a dologból, a társadalmi vitából: a szeretet, a „szeresd felebarátodat, mint tenmagadat”. Ez az elv, érték teljességgel hiányzott a vagdalkozásból, és emiatt gyakran éreztem úgy (bár visszafogtam magam), hogy meg kellene védenem jelenünk keresztes lovagjaitól azt, amiért tulajdonképpen ők maguk szálltak síkra. Ebből mindannyiunknak tanulnunk kell, ezt az elvet valahogy figyelembe kell vennünk a további vitákban azért, hogy a végén ne maradjunk rossz szájízzel és egyre kevesebb baráttal, ismerőssel.

Ennek a népszavazási kampánynak az egyik legmegejtőbb üzenete az, amellyel angolul találkoztam több alkalommal: „Be careful who you hate. It could be someone you love.” („Vigyázz, kit utálsz. Olyan valaki lehet, akit szeretsz.”)

Ezt az üzenetet vigyük magunkkal ebből az egymásnak feszüléstől terhes időszakból. Ennek a törvénykezésbeli megfelelője pedig a bejegyzett élettársi kapcsolat jogszabályba foglalása kellene hogy legyen. Ez egy amolyan áldásos csatlakozásféle lenne a hazai valósághoz. Ja, és apropó, ha már itt tartunk: jól fogna egy új alkotmány is. Ez a Ion Iliescutól örökölt mintha kissé idejétmúlt lenne..

Ami pedig a népszavazás erkölcsi veszteseit illeti: azt ajánlom nekik, hogy gondolják meg még egyszer, mielőtt egy hasonló vészt kitervelnek a romániai társadalom számára. Mert a fagyi visszanyalhat.

De van egy ennél jobb ötletem is: mi lenne, ha elkezdődne most már az a fejlesztési munka is, amelynek egyforma haszonélvezői lehetnek a hazai szexuális többséghez tartozók és a kisebbségiek is, a hagyományos és kevésbé hagyományos családban élők?!

Én csak ennyit szeretnék egy szomorú, borús időszak utáni szivárványos lélekkel…