A testképünk részévé tudunk tenni egy műkezet néhány perc alatt. A műkéz/gumikéz illúzió (Rubber Hand Illusion) néven ismert jelenséget az agyunk neuroplaszticitásának köszönhetjük, ami az agyunk képlékenységét, változékonyságát jelenti. A kísérlet során egy kísérleti személy elé egy műkezet tesznek az asztalra, ami mellé odateszi a saját kezét is, a műkézzel párhuzamosan. A műkéz és a rendes kéz közé helyeznek egy kartonlapot vagy más elválasztót, amivel a személy elől eltakarjak a saját kezét, így csak a műkezet látja. A kísérletvezető párhuzamosan „ingerelni” kezdi egyforma módon a műkezet és az egyén saját kezét. Egyszerre simogatja a gumikéz és a valódi kéz ugyanazon ujjait, vagy például ugyanakkor koppint rájuk. Néhány perc után a kísérleti személy, aki csak a műkezet látja, úgy kezdi érzékelni, hogy az ingerek a műkézből érkeznek és a saját teste részeként kezdi érzékelni azt. Olyannyira, hogy amikor a kísérletvezető kalapáccsal csap a műkézre, az alanyban heves stresszreakciót vált ki (noha „tudja”, hogy a műkéz valójában nem az ő keze).

Bár ez önmagában is elég megdöbbentő, a kísérlet egy egyszerű asztallappal is elvégezhető, a műkéz nélkül is. A párhuzamosan „ingerelt” asztallap és kéz egy idő után annyira összeolvad a személy elméjében, hogy a szenzoros testképe kitágul és a bútordarabra is kiterjed. Egy kiváló pingpongozó vagy teniszjátékos is mintha egybeolvadna az ütőjével, úgy kezeli azt a játék során. Aki kellő vezetői tapasztalattal rendelkezik, az talán már szintén tapasztalta, hogy úgy parkol a testét körülölelő autóval, mintha csak a saját testét irányítaná. Nem csak látja, már-már érzi, hogy milyen messze van az autó orra, háta, az oldaltükör.

Az Új-Guinea szigetén élő fore nép szembeötlően másképp érzékelte és rendszerezte elméjében a világot, mint ahogyan a nyugati kultúrkörben azt megszokhattuk. Az 1960-as években a körükbe érkező Richard Sorenson kultúrantropológust ámulatba ejtették vendéglátói én-hiedelmei. A fore csecsemők folyamatos bőrkontaktusban vannak az édesanyjukkal vagy az anyjuk egy barátjával, és így eszmélnek rá a körülöttük levő világra. Még főzés vagy rakodás közben is édesanyjuk nyakában vagy hóna alatt vannak, és rendszeresen csókolgatják, simogatják, ölelgetik őket. A babák olyan összhangba kerülnek a szülővel, hogy nincs szükségük szavakra, hogy kifejezzék az igényeiket, egyszerűen megérintik, akitől szeretnének valamit. Felnőtt korukban is sokszor nagyobb előszeretettel fejezik ki magukat „testi nyelvükön”, mint a beszéd segítségével, szavak nélkül is megértik egymást.

Kicsit olyan ez, mintha az én-képüket vagy a testképüket kiterjesztenék a másik emberre. Az anya a gyerek egy rezdüléséből tudja, hogy annak mire van szüksége, de ő is már izmainak megfeszülésével le tudja állítani a rosszban sántikáló gyermekét. A különböző kultúrakutatások kimutatták, hogy a nyugati ember individuumként tekint magára, és a saját maga „szemüvegén” keresztül érzékeli a világot, míg a keleti emberekre sokkal inkább az jellemző, hogy a közösség egy tagjának tekintik magukat, és ekként érzékelik a valóságot is. Ez pedig mérhető és kimutatható érzékelési különbségekhez vezet.

Vilayanur Ramachandran agykutató TED-es előadásában a tükörneuronokról értekezve azt mondja, hogy azok alapozzák meg az összeköttetést és a tudat újragondolását, az én újraértelmezését teszik lehetővé. Ha valaki például megérint bennünket, akkor az agyunk érzékelő területén levő idegsejtek ingerületbe jönnek, de ezek az idegsejtek néhány esetben akkor is ingerlődhetnek, ha csak azt nézzük, hogy egy másik embert megérintenek. Tehát agyunk átéli, ahogy egy másik embert megérintenek. Agyunk mégsem zavarodik össze, mert a saját végtagunk, testrészünk receptorai jelzik, hogy nem történt megérintés. Viszont ha például érzéstelenítik azt a testrészünket, amit a másik emberen megérintenek, akkor mi magunk is éreznénk az érintést, ha azt látnánk, hogy valakit megérintenek. Ramachandran szerint az emberek között egész neuronhálózatok „beszélgetnek” egymással.

Milyen lenne a világ, ha a testképünket kiterjesztenénk közösségünk tagjaira? Akárcsak ahogy a profi sofőr az autójára. Milyen lenne a közösségi érzékelésünk? Milyenek lennének a közösségi akciónk? A fore nép nem ismerte a „hazugság” vagy a „becsapás” fogalmát. Az ő esetük igazolja, hogy én-hiedelmeink annak alapján szerveződnek, hogy az adott kultúra mit tekint a tapasztalás elsődleges forrásának, ez pedig befolyásolja, hogy elménk miként szabdalja fel a valóságot.

Szétmediatizált világunkban, amikor a legtöbb témát és információt áttételesen ismerjük meg, mások bemutatásán keresztül, sokszor hosszú emberláncon keresztül jut csak el hozzánk egy valamikori tapasztalás, ami végül beépül az elménkbe. Ez óhatatlanul magával hozza a torzulás veszélyét. A leginkább azok rettegnek a bevándorlóktól, akik soha életükben nem találkoztak egyetlen bevándorlóval sem, azoknak van leghatározottabb véleményük a homoszexuálisokról, akiknek egyetlen barátjuk sem az. Azok értenek a legjobban a focihoz, akik hosszú évek óta labdába sem rúgtak.

Érdemes lenne aktiválni a tükörneuronjainkat és megpróbálni átérezni a másik ember helyzetét. Érdemes lenne kiterjeszteni érzékelésünket és én-képünket a közösség tagjaira. Érdemes lenne saját fizikai tapasztalatokat szerezni. Az nem saját tapasztalat, ha „láttam a TV-ben”, „olvastam a Facebookon”.