Ha egyáltalán íve van a védekezésnek, akkor erre vonatkozna a cím: védvonalak, utóvédharcok, dac- és védszövetség, ilyen kifejezések tolakszanak még ide első ingerre. A sakkban a kitartó, jól felépített védelem felér egy fél győzelemmel vagy vele azonos értékű döntetlennel. Látszólag távolra képzeltem a kályhát, de mindjárt a parázs közelébe evezek, amire az alkotmánybíróság szerdai döntése ad ropogós okot; a testület ugyanis semmi kivetnivalót nem talált az ország közigazgatási felosztásáról szóló törvény módosításában. Amit az államfő bepanaszolt nála, épp a kisebbségekre való kitételeket számon kérendő. Akkor ez az AB-döntés piros pont, a „győztünk” oldalon könyveljük el. Hasonló módon a román nyelvoktatásról szóló tanügyi rendelkezés visszavonása és a tárcavezető menesztése: ezzel már kettő db. pötty a plusszoldalon. Az összegzés itt nem akad el, mert volt egy vásárhelyi iskolaügy, tehát három...

Megannyi eset, amelyben győzelemmel ér fel, ha elhárult, megszűnt, felfüggesztetett valamely explicit kisebbségellenes lépés, rendelkezés, vagy szándék (a MOGYE-beolvasztás, a székelyzászlós, közhivatal-feliratos folytatásos regény, illetve egyéb vegzálások azt sejtetik, van még kipipálni való bőven).

Folyton védekező hárító stratégiákat kell bevetni, s résen lenni napestig. Lehet ebből programot is szerkeszteni, egyre hatékonyabb technikákat kidolgozni, elvégre érdekvédelmi szervezeteink már e megjelölés szintjén is erre a munkakörre szakosodtak – mondhatná az ironikus alkatú résztvevő-megfigyelő. Ezért (is) tűnhet úgy, hogy a kisebbségi komfortérzet napi fenyegetettségéből adódó frusztráltság átcsap elégedetlenségbe, permanens kritikus alapállásba: azért szavaztuk meg/kerültek oda, hogy tegyék a dolgukat, miért nem lép az....., s ha lép, miért ilyen lanyhán, csak nyilatkozatokban, s azt is félszájjal?!

Nem tisztem prókátorként kisebbségi politikusokat vagy szervezeteket védelmezni, de gyanítom, az arzenál bizton lehetne változatosabb, bevetésére – ha az időzítésről vitáznának is – kapható döntéshozók. Hogy előbbre lépnénk tapodtat bár, mert a nagy váltásokra még/már nem adottak a körülmények.

Annál inkább a fokozatos visszarendeződésre. A hazai társadalomépítés (ha volt ilyen) elakadni látszik már egy-két esztendeje. Akkoriban inkább csak retorikai fogásnak véltem, mikor a történelem visszafordításának esélyét latolgató reflexiók elhangzottak a köztérben: amolyan készenlét-pezsdítő eszköznek gondoltam. Ideje rájönnöm, hogy az épp beteljesedő jóslattal, magát menet közben igazoló prognózissal van dolgom.

Majd három évtizedes  „legújabb időszakában” ez az ország több szakaszt is maga mögött hagyott. Mint minden tagolás ez is kifogásolható, finomítható, de a nagy képlet erejéig azért meg lehet kockáztatni, hogy a kezdeti képlékeny periódus,majd az euroatlanti felzárkózás időszaka aránylag jól körvonalazható fejezetek. Hogy utána nem jelent meg újabb jól artikulált projekt, s a régi liberális „önmagunk által” szlogenje sem kapott aktuálisan érvényes (hatékony) jelszó-társra, mindezen érdemes a miértek mögé tekintve elmélázni. Felleltározni azt a nemzeti minimumot, ha tetszik országos konszenzusköteget, aminek alapján valós vita gerjedne arról, hogy melyek a prioritások, s miként lehetne érdemben nekilátni azok megvalósításának. Például Iohannis elnök tanévnyitó beszédében a házi feladatot otthon felejtő diák reflexét véltem felfedezni, midőn a mandátuma kezdetén beharangozott „Jólnevelt Románia” országos tervezetet (vagy annak tervezetét) csak ezentúl fogja közzétenni. Mintha Románia csakis akkor mozdulna, ha kívülről érkező stimulusok átlépik sajátos ingerküszöbét: vagy ígéret, vagy szankció, esetleg e kettő elegye képes kilendíteni halmazállapotából, a belső érési folyamatokhoz nincs kellő idő, türelem, szakértelem vagy csak kiadós bölcsességkészlet.

Ebben a kontextusban hatványozottan nehéz (bármilyen) kisebbségi érdek-értékérvényesítés, a mérlegkészítés kényszere pedig könnyen felemás helyzetbe sodor; való igaz, hogy 89 decemberéhez képest mérföldköveket hagytunk magunk mögött, de sorsfordító kereszteződéshez még nem értünk el, s milyen az esendően emberi léptékarány: történelmi távlatokban vélhetően beérik a tucatnyi elvárás, igény, jogos követelés, s a most cseperedő generációkban másképp rezonál majd a többség-kisebbség logika, de eddig hat ötéves terv pergett le bennünk, s az egyes létekben másképp nyom ez latban mint történelmi perspektívák vonzatában.