Európában a választások közeledtével egyre több nyugati állam dönt a bevándorláspolitika szigorítása és főként a már bevándoroltak integrációjának  valamiféle kierőszakolása mellett.

A probléma csak az, hogy a bevándorlás korábbi (főként amerikai) tradíciója azon alapult, hogy a bevándorlók lelkesen maguk vállalják – az esetek zömében a nyelv és a szokások elsajátításának nehézségei dacára is – az úgynevezett integrációt. Ami – számos írásomban is érveltem emellett – voltaképpen az asszimiláció fedőneve, még azokban a liberális államokban is, ahol hallgatólagosan megtűrik a kétnyelvűséget, s a bevándorlók esetleges törvénytelenségit – az integráció zökkenőmentessége érdekében – jóval engedékenyebben kezelik, mint az őslakosok esetében.

De épp maguk a németországi, hollandiai, olasz, francia, sőt spanyol szigorító intézkedések és integrációs eltökéltség utal arra, hogy a folyamat akadozik, sőt a legtöbb helyütt egyenesen megfeneklett. A hatóságok és a sajtó hosszú időn át azt is tagadta, hogy úgynevezett no-go zónák egyáltalán léteznének. Ma már az egyik legliberálisabb európai állam, Hollandia miniszterelnöke is a – korábban nem létezőnek tekintett – párhuzamos társadalmak, implicite a no-go zónák felszámolásának szükségességéről beszél.

Egyszerű lenne mindezt a nacionalisták által gerjesztett félelemérzés és az ebből fakadó idegenellenesség térnyerésének számlájára írni, s az említett intézkedéseket abból vezetni le, hogy „a népesség széles rétegeinek gondjai és félelmei nem ignorálhatók”.

Itt minden bizonnyal jóval súlyosabb és mélyebben fekvő problémákról van szó.

Mindenekelőtt arról, hogy a társadalomtudomány, s ezen belül az úgynevezett pluralizmus-kutatás a kulturális különbségek ignorálásával, sőt a többnyelvű és kultúrájú társadalmak pluralisztikus jellegének tagadásával megfosztotta a politikát azoktól az elméleti eszközöktől, melyek a helyzet adekvát értelmezésére és kezelésére képessé tehették volna.

A 2015-ös bevándorlási hullámig a bevándorlás többé-kevésbé szórványos jelenség volt. Úgy tűnt, semmiféle gondot nem jelenthet, Ahogyan az Amerikai Egyesült Államokban sem jelentett, sőt az államot éppen a bevándorlásra alapozott gazdaság és társadalompolitika átfogó megnevezéssel az „amerikai demokrácia” tette a világ vezető gazdasági és katonai hatalmává. Az amerikai modellt a liberális társadalmak politikusai mintának tekintették. Mindenekelőtt a leginkább amerikanizált Németország. És Angela Merkel, bár maga is élt a gyanúperrel, hogy az évtizedekkel korábban bevándorolt (akkor még vendégmunkások gyanánt aposztrofált) törökök integrációja sem sétagalopp, a multikulturalizmus, azaz az asszimiláció csődjét francia és angol társaival kórusban nyilvánosan is kénytelen volt elismerni, a nagyon hasonló kultúrájú afrikai arab menekültek előtt szélesre tárta Európa határait.

Abban a hitben, hogy a Willkommenskulturnak kinevezett nagylelkűségi és emberiességi show, mellyel Németország talán világháborús bűneit is jóvá teheti, maradéktalanul rabul ejti a bevándorlókat. Nem ez történt. S korántsem azért, mert a nacionalisták, sőt neofasiszták aláásták volna a nemes igyekezetet.

Egyszerűen azért, mert Európa nem Amerika. Amerikában a betelepítéseket az őslakosság megsemmisítése, életterük kisajátítása, illetve rezervátumokba való visszaszorításuk előzte meg. A kezdeti bevándorlók nem csupán hódítottak, de kisajátították a rendelkezésre álló területeket is. S szó sem volt semmiféle integrációról, sőt még asszimilációról sem. Mindenki élte a maga életét, s mivel az állam működéséhez valamiféle lingua francára volt szükség, különösebb erőltetés nélkül, gyakorlatilag önként elfogadták a többségi telepesek nyelvét. Egyetlen szavazaton múlott, hogy az Egyesült Államok hivatalos nyelve a német vagy az angol lesz-e.

Ezek a feltételek Európában nem adottak. Itt nincs térfoglalás, a bevándorlók a termelőeszközöket sem sajátítják ki (Amerikában az első bevándorlók számára föld volt a legfontosabb termelőeszköz). A mai európai bevándorlók helyzete – minden fennkölt frázis dacára – legfeljebb az amerikai rabszolgákéhoz hasonlítható, akiket még nyers erőszakkal szorítottak munkára. Európában a nyers erőszakot a megélhetési kényszerek jelenthetnék. Csakhogy a mélynyomorból Európába érkező bevándorlók számára bőven elégséges a jóléti államok szociális támogatása. S természetesen nem vegyülnek el a többséggel, hiszen a nyelvet nem ismerik, de lélekszámuknál fogva kisebbségi közösségeket alkothatnak, melyekben a saját szokásaik, sőt törvényeik gyanánt élhetnek. Így jönnek létre a no-go zónák.

Európa államai azonban erre a helyzetre egyáltalán nincsenek felkészülve. Az amerikai multikulturalizmus, mely az idegen kultúrák bizonyos elemeinek az amerikai angol nyelvbe és kultúrába való „integrálását” jelentette, itt nem ígérkezett valódi megoldásnak.

Európa pedig – gyakorlatilag a nemzetállamok kialakulása óta – a kisebbségi társadalmak fokozatos felszámolására és nem a velük való együttélésre, azaz közösségként való integrálásukra volt berendezkedve. De itt sem mindenkivel sikerült. A roma társadalmakat máig nem tudtuk maradéktalanul integrálni. S mivel autonóm létre nem nyílt lehetőségük, a roma közösségek ma is a többségi társadalmak perifériáján tengették és tengetik életüket. Néhány tehetséges romának sikerült kitörnie, a többi élte és éli tovább a maga kirekesztettségét, a megvetést és a nélkülözést.

Az önmagukat megszervezni képes, nyelvükhöz és a többségéhez mérhető kultúrájukhoz ragaszkodó kisebbségeket pedig többé-kevésbé erőszakosan asszimilálták. Mindenekelőtt a kisebbségi közösségeik fellazításával, a többségi nyelv elsajátításának kényszerével, diszkriminációval, gyűlöletkampányokkal.

Mindezt Európa – néhány papíron maradt kisebbségvédelmi intézkedés kivételével – tűrte. A nemzetállamok lebontását tervező Nyugat az asszimilációt tartotta és tartja az adekvát megoldásnak.

Csakhogy a legújabb fejlemények azt mutatják, hogy amit az őshonos kisebbségekkel el lehetett érni, azt az újabb bevándorlókkal lehetetlen. Ennek számos, de a politikaelmélet és a politikai elitek által figyelmen kívül hagyott oka van. Egyrészt a radikálisan különböző vallás, melyhez a mai bevándorlók tántoríthatatlanul ragaszkodnak, másrészt a mélyen megrögzött szokások, az erőteljes összetartozásérzés és kulturális öntudat. És végül de nem utolsó sorban a demográfiai fölény. Azt a területet, melyen megvetik a lábukat, rövid idő múltan túlnépesítik, ezért újabb megüresedő területeket foglalhatnak el. Az iskolák zömében, melyek az úgynevezett szocializáció legfontosabb intézményei lennének, máris ők alkotják a többséget, ami előbb-utóbb oda vezet, hogy a befogadó ország gyerekei hasonulnak hozzájuk, és nem megfordítva. Pász.

Ha az európai jogrendszer nem a kisebbségi társadalmak harmonikus együttélésének keretfeltételeit, hanem a bevándorlók asszimilációjának jogi kereteit próbálja megteremteni, a mai többségi társadalmak fennmaradásának lehetőségei válnak kérdésessé. De erről Angela Merkelnek és támogatóinak mintha fogalmuk sem lenne. Ők vakon hisznek a liberális demokrácia mindent megoldó hatalmában…

A mai reménytelennek tűnő helyzetből csak svájci modell valamely változata teremthetne kitörési lehetőséget. De kantonális rendszerről, autonómiáról Nyugaton senki nem akar hallani. Ma is az őshonos kisebbségektől rettegnek, miközben a bevándorlók azok, akiknek a gyakran szinte már nyíltan expanziós közösségi törekvéseivel jelen körülmények között nem képesek megbirkózni.

Mintha senki nem látná, hogy mindez valamiféle közösségi öngyilkosságra emlékeztet. Amit távlatilag a bevándorlás leállítása sem orvosolhat. Ezt csupán a nyugati gyermekáldás tehetné meg. De ebben a mi individualista világunkban naivitás volna reménykedni…