1953 november 25-én Magyarország barátságos mérkőzésen 6:3 arányú győzelmet aratott a Wembley Stadionban Anglia fölött. Ezzel pedig a legendás Aranycsapat bevonult a történelembe. 

Szinte hihetetlen, hogy immár egy emberöltönyi idő telt el a magyar labdarúgó válogatott legendás londoni győzelme óta, de eme történelmi siker fénye változatlanul csillog hét évtized után is. Ez pedig korántsem véletlen, hisz az Aranycsapat olyan fegyvertényt hajtott végre a Wembley gyepén, amely gyökeresen megváltoztatta a futball világát. 

Nem árt időről időre, különösképp egy ilyen kerek évfordulón átismételni, hogy mitől is volt annyira különleges ez a mérkőzés? Hisz „csupán" egy barátságos meccsről volt szó, amelynek eredménye semmilyen versenyszériában se nem osztott, se nem szorzott, mégis a mai napig minden futballrajongó tudja, hogy mi is az a 6:3.

Magyar szemszögből persze mondhatjuk, hogy nyilvánvaló oka van, hogy különleges helyet foglal el a kollektív emlékezetünkben, mivel első ízben vált a magyar labdarúgás világszinten ismertté. Nos, ez bizonyos mértékben igaz, de nem teljesen, mivel ne feledjük, hogy a magyar válogatott már olimpiai bajnokként érkezett Londonba, az 1952-es Helsinki olimpián aratott diadalt követően, így nem arról volt szó, hogy egy teljesen ismeretlen kis ország csapata verte el a futballsport feltalálóit, ráadásul a saját kertjük végében. 

A magyarok győzelme azért volt elsősorban kiemelkedő, mert európai kontinensről érkező csapat kereken 90 éve képtelen volt nyerni Angliában. Azaz a foci kezdetei óta soha. Ez változott meg hét évtizeddel ezelőtt és minden bizonnyal ez az oka annak, hogy az angolok - talán a legfanatikusabb futballnemzet lévén - szintén nagyon jól emlékeznek erre a meccsre. Annál is inkább, hogy az évszázad mérkőzését követően radikális változások következtek a labdarúgásban, amelynek révén az angolok is kukába vágták addigi stratégiájukat és a kudarcból tanulva sikerült oly mértékű változtatásokat eszközölni, amelyek bő egy évtizeddel később lehetővé tették, hogy Anglia megnyerje - mindmáig egyetlen - világbajnoki címét az 1966-os hazai rendezésű vb-n. 

Az embert, aki a futballban addig még sosem látott taktikát kidolgozta, Sebes Gusztávnak hívták és ő volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya, aki diadalra vezette a csapatot az 1952-es helsinki olimpián, valamint egy évvel később a közép-európai bajnokságon. Az Aranycsapat által alkalmazott 4-2-4-es felállás egy sokkal hatékonyabb és nem utolsósorban látványosabb játékot eredményezett, ezzel pedig a világ többi része első alkalommal 1953 november 25-én szembesült. Egyébként Brazília ezzel a játékstílussal három világbajnokságon diadalmaskodott, itt pedig feltétlenül meg kell említeni a Guttmann Béla nevét, hisz az Aranycsapat taktikája általa honosodott meg a dél-amerikai országban. 

Van itt viszont más is. Ne feledjük, hogy Magyarországon akkoriban meglehetősen nyomott légkör uralkodott a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett sztálinista diktatúrában. Nem igazán volt aminek örülni, és bár az Aranycsapat akkor már két fontos tornán is győzedelmeskedett, mégis valahogy sokkal jelentősebbé válhatott egy barátságos meccsen aratott diadal, hisz presztízsértéke vitathatatlanul nagyobb volt, mint bárminek azt megelőzően. Természetesen ezt igyekezett a kommunista propaganda is meglovagolni és úgy beállítani, mint a szocializmus győzelmét a kapitalizmus fölött. Ez önmagában is kissé visszás, hisz az évszázad mérkőzése majdnem elmaradt, és épp a Rákosi akadékoskodása miatt, aki tartott attól, hogy esetleg Magyarország is kikap a Wembley-ben, ezért egyáltalán nem örült annak, hogy Sebes Gusztáv a párt illetékeseinek megkérdezése nélkül még Helsinkiben leszervezte a meccset. Szerencsére aztán minden a szövetségi kapitány elképzelése szerint alakult, a többi pedig már történelem. Ahogyan történelem a Szepesi György teljesítménye is, aki a rádióban a meccs kommentátoraként írta be magát kitörölhetetlenül a magyar kollektív emlékezetbe. Nem véletlen, hogy úgy is szokás emlegetni, mint „az Aranycsapat tizenkettedik játékosát".

Ha pedig már szó volt a mérkőzés előzményeiről, valamint annak hatásairól, akkor nem maradhat ki maga a meccs és annak főhősei, a legendás Aranycsapat tagjainak 70 évvel ezelőtt nyújtott teljesítménye, amelyet a Wembley-ben több, mint százezer néző láthatott élőben. A Walter Winterbottom által irányított angol válogatott meglehetősen lazán állt hozzá a meccshez, magabiztosságuk némileg érthető is volt annak fényében, hogy hazai pályán addig még sosem kaptak ki. Az első ütést Hidegkuti Nándor vitte be, akinek mindössze 45 másodperce volt szüksége a vezető magyar találat megszerzéséhez. Anglia erre viszonylag gyorsan válaszolt Sewell révén, viszont a 22. percben ismét beköszönt Hidegkuti, hogy aztán rá három percre Puskás Ferenc olyat villantson, ami aztán az „évszázad góljaként” maradjon meg a történelemben. Ha pedig egyszer valamit elkezdett, akkor nem is állt meg, mivel a 29. percben ismét Puskás neve került a gólszerzők listájára. A szünetig még egy angol gólra futotta, ezzel 4:2 volt az állás félidőben. A második játékrészben mindössze öt percre volt szükség egy újabb magyar találathoz, ezúttal Bozsik volt eredményes, majd az 53. percben Hidegkuti összehozta a mesterhármast. Nem sokkal ezután Ramsey még értékesített egy büntetőt, több gól viszont már nem született, így maradt a 6:3, amelyre mindmáig emlékszünk. „Az évszázad mérkőzésének” összefoglalója, benne Puskás híres visszahúzós cselével az alábbi videón tekinthető meg, Szepesi György eredeti kommentárjával:

Az MTVA egyébként november 25-én, szombaton, az évforduló napján több műsort is szentel „az évszázad mérkőzésének”, így a nosztalgiára vágyóknak érdemes figyelemmel követniük az M4, a Kossuth Rádió, valamint az M2 és az M5 csatornák kínálatát.

Az Aranycsapat teljesítményét mindmáig nem sikerült felülmúlni. Az is igaz, hogy a labdarúgás napjainkra már gyökeresen megváltozott, sokkal több minden vezethető vissza a pénzre, mint magára a sportteljesítményre.

A nosztalgián túllépve ugyanakkor arról is szólni kell, hogy hosszú évtizedek sikertelen sorozatait követően ma újra bizakodók lehetünk a magyar foci jelenét és jövőjét illetően. Marco Rossi szövetségi kapitány vezetésével Szoboszlai és társai néhány napja csoportelsőként és veretlenül jutottak ki a jövő évi Európa-bajnokságra, ráadásul zsinórban harmadszor. A Nemzetek Ligájában pedig tavaly 4-0-ra nyertünk Angliában.

Nagyon úgy tűnik, hogy a magyar válogatott a legjobb úton jár, és van okunk hinni abban, hogy a következő mérföldkő a világbajokságra való kijutás lesz. Ha pedig már szóba került a vb és az olasz szakember, akkor nem árt azt sem felidézni, hogy mit mondott az Aranycsapatról Olaszország akkori szövetségi kapitánya, Vittorio Pozzo, közvetlenül az angol-magyar meccs után: „Olyan élmény volt ez a mérkőzés, amilyenben nagyon ritkán lehet része egy sportembernek. Már az olimpiai selejtezők során megjósoltam, hogy a magyarok nyerik az olimpiai bajnokságot. Megmondtam, hogy legyőzik Londonban az angolokat és azt is kijelentettem, hogy meg fogják nyerni a világbajnokságot is. Három jóslatom közül kettő már beteljesedett.”

Sajnos a harmadik jóslat nem teljesedett be. Pedig minden adott volt ahhoz, hogy Magyarország 1954-ben a világ csúcsára jusson. Az Aranycsapat legyőzhetetlennek tűnt – egyébként a budapesti visszavágón 7-1-re verték Angliát – és megállíthatatlanul menetelt a vb-döntőig, ahol egy adott pillanatban 2-0-ra vezetett az NSZK ellen. Aztán… aztán ott megtörtént egy másik csoda, aminek viszont már nem mi örülhettünk, hanem egy másik nemzet feltámadását fémjelezte a sporttörténelembe „berni csodaként” bevonuló két egyenlítő gól, majd a harmadik, amelynél hiába nyújtózott a Fekete Párduc, a labda mégis a hosszúba csorgott, ezzel… de inkább hagyjuk. Ünnep van ma.

Ünnepeljünk mi is, különösképp annak fényében, hogy ez a labdarúgásnak nevezett sport épp attól szép és különleges, hogy egy nemzet történetében megfér egymás mellett a Wembley és Bern, ez pedig korántsem jelenti azt, hogy ez a történet ezekkel le is zárul. Emlékezzünk, ugyanakkor bizakodva várjuk az új fejezeteket. Hajrá, Magyarország!