Zsinórban másodszor választották az év legjobb női ifjúsági sportolójának Székelyudvarhelyen Pintyó Nóra magasugrót. A fiatal lány néhány évvel ezelőtt kezdett el versenyekre járni, felemelő érzés volt számára megtapasztalni, milyen korcsoportjában az ország három legjobb sportolója között lenni. Nagyon sokat jelentenek neki az edzőjével, Bartus Attilával folytatott beszélgetések, akitől gyakran azt a tanácsot kapja, engedje el a stresszt és lazán álljon a kihívásokhoz. Bár edzéseken sokszor fordul elő vele, hogy kételkedik magában, igyekszik ilyenkor a jó dolgokra gondolni és kizárni minden külső tényezőt, hogy tiszta legyen a feje az ugrás előtt.

– Hogy kezdődött nálad az atlétika szeretete?

– Óvodás korom óta mindig is sportoltam. Úsztam, síztem, néptáncoltam, alap volt a családban a mozgás. Édesanyám és az akkori edzőm jóban voltak, így amikor elkezdtem az iskolát, beíratott atlétikára. Előtte is vettem részt táborokban, más sportágakban, de az atlétika az első edzéstől kezdve megtetszett. Egy idő után már nem is kellett mondania anyukámnak, hogy másnap öttől edzés lesz, rutinná vált az életemben.

– Gondolom, a sportágon belül a legtöbb számot kipróbáltad, ameddig rájöttél, hogy melyikben vagy a legjobb közülük.

– Persze, főleg kiskorunkban mindent kipróbáltunk az edzéseken. Ugrottunk, hosszútávot és rövidtávot futottunk, hajítottunk. Akkoriban még egyikünknek sem volt meg a fejében, hogy a számok közül melyiket is szeretnénk komolyabb szinten csinálni.

– Neked mikor jött el az első olyan pillanat, amikor érezted, hogy a magasugrás igazán jól megy?

– A legelső edzőm félévente laza edzéseket akart csinálni, ilyenkor nem kint készültünk, mint általában, hanem bementünk a csarnokba. Ott összeraktuk a szivacsokat és lehetett vicceskedni, versenyeket csináltunk, ki kellett tapasztalnunk, hogy jobb lábbal vagy bal lábbal dobbantunk. Alig vártam az ilyen edzéseket. Később felkerültem a nagyobbakhoz, ahol gátaztam és több dolgot csináltam, de semmi nem ment igazán. Kezdtem belefáradni, de eszembe jutott, mi volt az, ami nagyon érdekelt és mondtam az edzőnek, nagyon kíváncsi lennék erre. Ő pedig szívesen beleegyezett, hogy elkezdjünk erre készülni.

– Az elején még féltél is kicsit az ugrásoktól vagy magabiztosan mentek?

– Alapvetően félős típus vagyok és tartani szoktam az ehhez hasonló dolgoktól, de ebben az estben nem volt bennem olyan érzés, hogy a nyakam kitörném vagy bármi hasonló. Élvezettel álltam hozzá az egészhez és nem féltem tőle.

– Mikor volt az első olyan versenyed, ami emlékezetes maradt számodra?

– Én 2021 szeptemberében kezdtem el a magasugrást, néhány hónappal később pedig már elindulhattam Bákóban az első versenyemen. Annyira az még nem sikerült jól, de hasznos tapasztalat volt.

– Mi az, amiben az évek során a leginkább fejlődtél a kezdetekhez képest?

– Nem tudnék egyet kiemelni, mert nagyon összetett az ugrás. Valamelyik nap azt érzem, hogy már sokkal gyorsabban merek ráfutni, mint régebb, máskor pedig az tűnik fel, a csípőmet tudom sokkal inkább homorítva tartani ugrás közben. Ma már szebben hajtom végre a mozdulatot, igazából minden nap más jut eszembe ezzel kapcsolatban. Ha megnézek egy 2022-es és egy múlt havi videót, akkor nagyon látványos a különbség a kettő között.

– Külső szemmel, a közvetítéseken keresztül az érződik, nagyon fontos, milyen mentális állapotban van a sportoló az ugrás előtt. Nálad az izgatottság befolyásoló tényező szokott lenni?

– Nálam ez gyakran jelen van és az edzőmmel folyamatosan dolgozunk is ezen. Ugye, három próbálkozásunk van minden magasságnál. Ha elsőre leverem a lécet, fejben kicsit szétesek, a második ugrásomat emiatt elrontom. A harmadikra általában összeszedem magam, olyankor érzem igazán, hogy versenyzek és meg kell csinálnom. Néha viszont elugrás előtt is érzem, amiatt rontom el, mert a nekifutásnál nem hiszem el magamról, hogy sikerülhet. Rám ez mindig is jellemző volt.

– Mennyire lehet ezt az érzést kizárni vagy visszaszorítani?

– Sokat beszélgetünk a gyengeségeimről az edzőmmel, elsősorban azokról, amelyek fejben léteznek. Versenyek előtt is vannak beszélgetéseink arról, hogy ne a téttel foglalkozzak, élvezzem inkább, ez pedig gyakran meg szokott nyugtatni. Már a melegítésnél olyan zenéket hallgatok, amelyek a hangulatomra pozitívan hatnak és nem azzal foglalkozom, éppen milyen versenyen vagyok, hanem az edzőm szavaira gondolok. Hosszútávon az ilyen típusú beszélgetések számítanak és az, ha elhiszem magamról, képes vagyok rá.

– Ami a felkészülést illeti, suli mellett mennyi időtök van edzeni?

– Nyelvosztályban vagyok, amit egyébként nagyon szeretek. Versenyidőszakban általában iskola után szoktam edzeni. Ilyenkor mindenkinek más időpontban kell járnia, legtöbbször én megyek háromra vagy fél négyre. Ez abból a szempontból nagyon jó, hogy össze tudom kötni a programjaimat, de egy nehezebb sulis nap után nem mindig esik jól, de persze ez ezzel jár, viszont általában hattól kell menni, versenyszezonban szed minket szét jobban az edzőnk fizikailag.

– Az eredményeid közül melyiket élted meg a legnagyobb sikeredként az elmúlt néhány évben?

– Szerintem a legelső országos dobogóm volt az. Nem úgy mentem el arra a versenyre, hogy dobogóra fogok ott állni, ilyesmi meg sem fordult a fejemben előtte. Amikor a negyedik lány kiesett, tudatosult bennem, már csak hárman vagyunk versenyben. Ez nekem nagyon jó érzést és megkönnyebbülést jelentett. Harmadik is maradtam végül, de sikerült még néhány centit javítani, az is hozzátett az örömömhöz. Ez 2023 márciusában volt, fedett pályán, szerintem a laza hozzáállás is segített abban, hogy el tudtam érni ezt az eredményt.

– Rátérve kicsit a jelenre, az idei székelyudvarhelyi sportgálán ismét a legjobb női versenyzőnek választottak az utánpótlás kategóriában. Feltételezem, ez visszaigazolást is jelentett a jó teljesítményed kapcsán.

– Igen. Nem mondhatom, hogy nem számítottam rá egyáltalán, de amikor az edzőm felhívta rá a figyelmemet, hogy idén is díjaznak, pozitív sokként ért. Alapvetően nem vagyok olyan típus, aki az ilyen elismeréseket nagy dobra veri, sokan nem is tudják rólam, hogy mit sportolok, csak a közeli emberek. Elsőre belegondoltam, milyen lesz ismét kiállni sok ember elé, de utólag visszatekintve, el sem tudom mondani, mennyire örülök neki. Tavaly csak egy első helyem volt, nem gondoltam volna, hogy ez elég lesz a díjra, de nagyon jól esett. Minden egyes elhullajtott könnycsepp megérte, nagyon hálás vagyok az edzőmnek és a csapattársaimnak, hogy ezt össze tudtam hozni.

– Az ilyen pillanatokhoz vezető úton vannak-e olyan hullámvölgyeid a mindennapokban, amelyeken túl kell lépned?

– Nagyon sokszor vannak ilyenek, ez is jellemző rám. Még nem jöttem rá, mi miatt van ez, de van úgy, hogy amikor bemegyek a csarnokba, érzem, ez az én napom lesz, de a bemelegítésnél már elkezdtek kételkedni. Azon gondolkozom, megint hét lépésből kell nekifutni, merek-e kitámasztani, fog-e fájni a lábam. Minden ilyesmi eszembe jut és érződik az ugráson is, hogy teli van a fejem.  Ezt úgy lehet kiküszöbölni, ha nem a külső dolgokkal foglalkozok, hanem arra, milyen jó dolgok is kisülhetnek ebből és már mennyi mindent elértem a sportágnak köszönhetően.

– Említetted, sokan nem is tudják a környezetben, hogy ezt a sportot űződ. Ez azt is jelenti, hogy a városban nem is népszerű egyáltalán az atlétika?

– Szerintem nem. Néha nagyon meglep, hogy a környezetünkben a velünk egyidősök mennyire nem ismerik az atlétika fogalmát, sokan azt hiszik, csak a futásból áll. Ez eléggé elszomorító számomra, mert nem tudják, mennyi vagány szám létezik még az atlétikán belül. Tavaly előtt volt a budapesti világbajnokság, az sem jutott el sok emberhez a városban. A saját közegünkön kívül csak a család és a barátok tudják, hogy pontosan mit csinálunk.

– Milyen céljaid vannak a közeljövőre nézve?

– Most vagyok tizedik osztályos, szeretném folytatni a magasugrást és a következő két évben kihozni belőle a maximumot, a legjobb magasságot, amit el tudok még érni. Szeretnék még kétszer országos dobogón állni az elkövetkező két évben.

– Tömören összefoglalva, mit adott neked eddig az atlétika?

– Rengeteg boldog pillanatot, nevetést, izgalmat, jó beszélgetéseket, az edzőm személyében egy pótapukát, egy plusz családot és önbizalmat. Minden nap segít az, hogy tudom, sportoló vagyok eredményekkel, ezeket a pillanatokat sohasem fogom elfelejteni, a kudarcokat sem, amelyekből felálltam és biztos vagyok benne, hogy mesélni fogok róla a gyerekeimnek is.