Sterczer Hilda, Erőss Zsolt özvegye, Kollár Lajos a "Magyarok a világ nyolcezresein" expedíciósoroza vezetője valamint több mint ötven hegymászó és tisztelő jelenlétében avattak emléktáblát a Békás-szorosban lévő Oltár-kő tetején a Himalájában életét vesztett Erőss Zsoltnak.

Wass Albert Üzenet haza című versének elszavalása után Domokos Jenő evangélikus lelkész tartott igehirdetést és emlékezett meg Erőss Zsoltról és Kiss Péterről.

Siratok egy füttyszót. „Az élet olyan életveszélyes, hogy abba mindannyian belehalunk. Ki ágyban, párnák közt, ki betegségben, rákban, szívinfarktusban, ki autóbalesetben, ki természeti katasztrófában, ki végső elgyengülésben, ki nagy magasságban megfagyva vagy szakadékba zuhanva. Az élet életveszélyes, mindenki belehal a földi életbe, de nem mindegy, hogy ezt a nemes harcot, ezt a futást, az életet hogyan éljük… Ami megmarad, azok az emlékek. És mivel, amikor eltávozik közülünk valaki, akkor saját magunkat siratjuk és a közös emlékeinket, hadd meséljek el én is egyet-kettőt, amikor most saját magamat és Zsolttal közös emlékeimet siratom. Siratok egy füttyszót. A Retyezát hegységben voltunk téli táborban a Gentiana menedékházban. Utolsó előtti nap ketten átmentünk a gerinc túloldalára a Bucura tó melletti menedékhelyre, hogy ott éjszakázzunk. Zsolt és a többi táborlakó a menedékházban maradt. Éjszaka nagyon elromlott az idő, nagy vihar kerekedett és felhő lepte be az egész környéket. Reggel is tartott ez az idő, de útnak kellett indulnunk, mert aznap vége volt a tábornak és mindenki indult haza. A nagy ködben és viharban eltévedtünk. Visszamenni a menhelyhez már nem lehetett, a szél befújta a nyomainkat és nem találtuk volna meg olyan látási viszonyok között a kunyhót. Csak előre lehetett menni, az eddigi irányt tartva…de merre. Ekkor szólalt meg az a bizonyos fütty. Zsoltnak a füttye. Elénk jött, várt a gerinc alatt, tudta nem lesz könnyű ebben az időben átkelni a gerincen. És ha a nagy fehér ködben az ember nem is lát, de a fütty hallatszik és irányt mutat. (A következő hónapban összeszedtem összegyűjtött pénzem és vettem egy GPS-t.)

Siratok egy beszélgetést Zsolt betegágyán. Vagyis nem volt beteg, csak akkoriban amputálták a lábát. Végignéztem ahogyan a riporterek sorakoznak szobája ajtajánál és értetlenkedve kérdezik, hogy miért döntött úgy, hogy vágják le a lábát. Zsolt hiába magyarázta, hogy így fog tudni majd ismét teljes életet élni, így fog tudni visszatérni a hegyekbe, máskép csak bicebóca, sánta maradna és egyébként is az élet értelmét nem a testi alkatrészeink határozzák meg, hanem a belső értékek. De a riporterek leragadtak a fizikai, a testi értékeknél.

Siratok egy mászást, itt ezen a helyen a Békási szorosban, az Oltárkő megmászását. Miután megmásztuk a szikla utat (Keleti gerinc) és a fal aljától az autóhoz gyalogoltunk kissé viccesen jegyezte meg Zsolt miközben egy patakon kellett átkeljünk. Na látod, ezzel a műlábammal ezt nem tudom megtenni, hogy kövekről kövekre ugráljak és úgy keljek át a vízen…de legalább nem szorít többé a mászócipő. Emlékek, ezek maradnak meg nekünk azokról, akik eltávoztak. És az fáj, hogy az emlékünknek már nincs meg a földi párja. De vajon ha majd mi is belehalunk a földi életbe, ha befejezzük futásunkat, milyen momentumok, milyen emlékek maradnak meg a hátramaradottakban? Vagy talán még fontosabb, milyen emlékek jutnak eszébe majd az Istennek, amikor meg kell majd állanunk az ő színe előtt. Eszébe tud-e majd jutni az Istennek, hogy a hitet megtartottam. A hegymászó életben ki vagy téve különböző veszélyeknek. Van esély arra, hogy balesetet szenvedj. Ott van például Zsolték esetében a nagy magasságban lévő oxigénhiányos levegő, amely egy helyben ülve is folyamatosan emészti fel a mászó szervezetét. Ott van télen a lavinaveszély, vagy a kőomlás veszélye, ott van a hirtelen időjárás változás veszélye, ott van egy óvatlan lépés és az egyensúly elvesztésének veszélye. Ezek mind a hegyek reális, meglévő veszélyei, amelyeket el lehet kerülni, ha nem megyünk oda.