Erdély nem sok megyéjében van hagyománya a vívásnak, ám Szatmáron közel 130 éves múltra tekint vissza. A vívás fellegvárában, Szatmárnémetiben kérdeztük Simona Pop olimpiai bajnokot Erdély legjei sorozatunkban. (Videó: Lepedus-Sisko Péter/Varró-Bodoczi Zoltán)

A 2016 óta Szatmárnémeti díszpolgárává avatott vívónő 9 éves korában kezdte el a vívást, Csiszár Ferenc nevelőedzővel. Volt két nagyobb bátyja, akik szintén vívtak, így őt is el kellett vinni erre a sportra. Az elején hobbi szinten vívott, háromszor egy héten, két évig, majd 11 évesen először vett részt versenyen.

„Azt nem mondhatjuk éppen, hogy jól sikerült az a verseny, azt hiszem utolsó előtti helyet értem el, de ott tetszett meg igazán ez az egész. Utána kerültem át a nagyobb csapatba, ahol minden nap volt edzés, és onnan már nem volt megállás” – idézte fel a vívónő.

Amikor a felnőtt csapatba került, már napi kétszer volt edzés, reggel 2-3 óra, este 2-3 óra, és csak vasárnap volt szabadnap. A középiskolában ez eléggé megterhelő volt számára, sok időt elvett a mindennapokból, ezért is döntött úgy, hogy egyetemen levelező szakon fog tanult, hogy több időt tölthessen a vívóteremben.

Meg is lett az eredménye a rengeteg gyakorlásnak, hiszen 2016-ban a romániai csapat tagjaként sikerült elhódítania az olimpiai aranyat Rio de Janeiróban. „Még álmunkban sem mertünk álmodni róla. Mi csapatban voltunk nagyon jók, és miután megnyertünk egy csapatversenyt, mindig azt vártuk, hogy milyen érzés lesz az, ha olimpiát nyerünk, de amikor ténylegesen ott állhattunk a dobogó legtetején, annyira fáradtak voltunk, hogy nem is tudtunk igazán örülni neki. Másnap azért szerencsére leülepedtek a dolgok, és megértettük, hogy elértük az, amiért jöttünk, és tényleg tudtunk együtt örülni” – emlékezett vissza Simona Pop.

Persze az edzőjüknek is óriási szerepe volt abban, hogy a XXXI. nyári olimpiai játékokon nyerhettek. A vívónő szerint ebben a sportban kicsit az a rossz, hogy olyan, mint a Forma 1, mindig meg kell tartani a pontokat az előző versenyekről. Ha meg is nyertek egy küzdelmet, az edzőjük mindig azt mondta, hogy az már történelem, most koncentráljanak a következőre, mert mindig az olimpiai kvalifikáció volt a tét. Azután pedig az, hogy minél fennebb kerüljenek a ranglistán, úgyhogy ennek a mentalitásnak, és az edző folytonos bíztatásának is rengeteget köszönhetnek.

Arra a kérdésre, hogy mit is szeret a legjobban ebben a sportban, Simona Pop kijelentette: „A vívás az a sport, amiben bármi lehetséges. Bárki megnyerhet egy versenyt, vagy bárki kikaphat olyantól, akitől nem is gondolta volna. Engem is mindig ez hajtott előre, hogy nem az volt a fontos, hogy hogy nézel ki, hanem az, hogy ki volt legjobban felkészülve, és ki volt fejben a leginkább ott”.

A vívónő a riói olimpia után még részt vett néhány versenyen, de hamar visszavonult, jelenleg két gyereket nevel, és most lassan kezd újra körbenézni, hogy mi lehet a jövő számára. Többé már nem szeretne élsportoló lenni, és edzősködni sem akar, mivel szerinte ő túl sokat akarna a gyerekektől, mindig a maximumot szeretné kihozni belőlük. Ez szerinte nem mindenkinek tenne jót, mivel nem mindenki születik élsportolónak. Viszont azt biztosan tudja, hogy a sportban marad valamilyen formában, és szeretné segíteni a szatmári sportot, legyen szó vívásról vagy valami egész más területről.