A közelmúltban, november 8-án zajlott A Legszebb Erdélyi Magyar Dal tehetségkutató döntője a magyarfenesi kultúrotthonban. A verseny nívójáról, a dalok témájáról és üzenetéről a zsűri egyik tagjával, Nagy Egonnal beszélgettünk, akinek feladata a dalszövegek elemzése volt. Interjúalanyunk néhány kulisszatitkot is elárult a Maszol olvasói számára.

– A magyarországi Dal erdélyi verziója A Legszebb Erdélyi Magyar Dal. Idén hánydik alkalommal szervezték meg az eseményt, és melyek voltak a verseny főbb szakaszai?

– Ez volt a tizenegyedik alkalom, és az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezete, az EMKISZ rendezte. Ez egy pályázati verseny, ami azt jelenti, hogy a versenyzők előzetesen beküldik dalaikat, amelyeket a zsűri végighallgat, és egy konzultációt követően kiválasztja azt az öt dalt, amely képviselteti magát az élő gálán. A versenyzők a dal és a dalszöveg mellett alapvető információkat is megosztanak magukról, például egy fotót, hol alakult a zenekar, mit jelent számukra a zene, hogy egy picit mi is megismerjük őket. Az is érdekel továbbá, hogy miért írnak, mit próbálnak képviselni. Ez mind segít nekünk abban, hogy ne csak egy dallal, hanem magával az előadóval is valahogy megismerkedjünk.

– Sokan beneveztek 2025-ben?

– Az idén azért éreztem én többnek, mert egy picit módosítottak a szabályzaton. Régebb volt olyan, hogy egy előadó három dallal is benevezhetett, így általában több dal volt kevesebb előadótól. Az idén több előadótól volt egy dal és így kiegyenlítődött a verseny, mert viszonylag elég sokan pályáztak, mintegy huszan. Ezek közül válogattuk ki a finálé öt dalát.

– Kik döntöttek a legszebb erdélyi dalokról?

– A zsűri tagjai Nemes Tamás, aki 2009 óta kizárólag élőzenei rendezvényeket szervez, Magyarországon és külföldön egyaránt, többek között a Double Rise zenei igazgatója is; Pap Tibor tiszteletbeli zsűritag, ő a magyarországi Peron Music Alapítvány elnöke, illetve az Öröm a zene tehetségkutató műsor szervezője és minden évben felajánlja azt, hogy az erdélyi győztes részt vesz a Kárpát-medencei nagy versenyen; Portik Lívia, a gyergyószentmiklósi NO Sugar együttes énekesnője, aki újabban szóló projektben van; valamint Papp Levente, a Kolozsvári Rádió egykori munkatársa és jómagam voltunk.

– Te hogyan kerültél a zsűribe?

– Én öt évvel ezelőtt, 2020-ban kerültem a zsűribe. Az egyik kedves ismerősöm megkeresett azzal, hogy tudja rólam, az egyetemen foglalkoztam dalszöveg-elemzéssel, és hogy a zsűriben nagyon jól fogna egy szövegcentrikus perspektíva is. Ez jól jött a Covidos-kiadásban, ami egy picit steril volt, mert előre felvett dalokból válogattunk, amolyan „féldirekt” műsor volt. Azóta folyamatosan visszahívnak és én szívesen eleget teszek ennek a felkérésnek, mert ez számomra kiváltságos helyzet, hogy minőségi szövegeket keresve hallgathatok tehetséges fiatalokat Erdély minden pontjáról.

– Milyennek tűnt az idei verseny? Az évek során fejlődött-e a rendezvény vagy sem?

– Rengeteget fejlődött, az idein azt éreztem, hogy kiegyenlítettebb volt a döntős dalok jelenléte a gálán. Megkérdeztek tőlem a gála elején, hogy mit várok el, én azt válaszoltam: jelenségeket, egyéniségeket és tolmácsolásokat. És ez az idén nagyon megtörtént, mert annyira változatos zenei kultúra képviseltette magát, a pop-rock-metal vonaltól megkezdve a dzsesszesebb beütésig. Mindenki jelen volt és mindenki tolmácsolt, képesek voltak az általuk létrehozott zeneművet úgy átadni, hogy elhiggyük, nekik ez fontos. Ez hosszú távon azt biztosítja be, hogy az erdélyi magyar zene biztonságban van és jó kezekben van, amig vannak ilyen tehetséges fiatalok.

– Milyen az erdélyi zene a magyarországihoz képest?

– Ezen gondolkodtunk többször is, privát vagy „félhivatalos” beszélgetések alkalmával, és azt vettük észre, hogy a kulturális különbségek jönnek ki, ami nem pejoratív megközelítés. Egyfelől megvannak a közös témák: a jövő, a fiatalok perspektívája, a belső vívódás, hiszen magyarok vagyunk itt is, ott is, nincs akkora különbség a két nézőpont között, viszont az erdélyi dalok esetében sokkal inkább azt érzem, hogy a természetmotívumok intenzívebben jelen vannak. Több dalban visszatér a természet, mint jelkép, mint szimbolika, ami összefüggésbe hozható azzal a gyönyörű tájjal, ami körülvesz bennünket. Ez az én személyes észrevételem. Persze a magyarországi zenében is jelen van például a napmotívum, a természeti elemek jelenléte, a szellő és ennek a metaforizált változata, viszont azt figyeltem meg, hogy egy erdélyi énekes szájából hallani, hogy a domb és a szellő kettőse mit tud adni annak az érzésnek… szerintem ettől válik autentikussá az erdélyi zene.

– Milyen fontosabb témák, narratívák jelennek meg a dalokban?

– A szöveg szintjén – ami összefüggésbe hozható azzal a műfajjal, amit képvisel az adott zenész – megfigyelhető a bizonytalanság. Az alkotó ember ugyanis elgondolkodik azon, hogy mi vár rá a jövőben és képes az egyéni látásmódját úgy megmutatni, hogy közben egy közösségi „problémát” tár a hallgatóság elé. Ez teljesen rendben van, mert egy fiatal, ha gondolkodik, akkor tudja, hogy nemcsak a jelenben kell élni, tudja, hogy nemcsak a múltból kell táplálkozni, hanem előre kell vetíteni dolgokat. Annyira jó látni azt, hogy azokat, amik féltabuk vagy hessegtetve beszélünk az illető dolgokról, képesek megragadni hitelesen. Képesek olyan kérdéseket feltenni vagy kérdéssé formálni hangulatokat és érzéseket, amiket ők látnak, ami elgondolkodtatja a hallgatót vagy épp a zsűrit. Persze jelen voltak a belső érzelmi világ kinyilatkoztatásai, azok az érzelmi, egyéni kis belső helyzetek, amelyek akár reflektálhatnak az alkotás nehézségére, személyes problémára.

Jelen volt persze a szerelem és ennek a különböző változatai, hiszen ez egy örökérvényű téma. Ami megint pozitívum – és ez nemcsak az erdélyi zenében, hanem a magyarországiban is – hogy a szerelem változata kezd átalakulni, jó értelemben, azaz nem megyünk rá a direkt képekre, a szöveg szintjén sem, tehát nem érződik az, hogy direkt módon kimondjuk azt, hogy „Szeretlek” vagy „Szerettelek”, hanem megjelenik az elgondolkodtatás. Itt jön be az egyéni nézőpont, az egyéni történet kinyilatkoztatása dalban, dallamban, egy dallamsor között megjelenő érzés. Például az egyik dal esetében a szellő, ahogy a két test közé áll és az elfárasztja a hangulatot… szóval itt éreztük, hogy miről van szó, de jó az, hogy nincs az ember szájába rágva, hogy mire gondolunk, hanem elindul a párbeszéd az alkotás, alkotó és befogadó/hallgató között.

Nagy eredmény továbbá a társadalmi problémák jelenléte a dalszövegekben, a kritikai látásmód. Dicséretes az, hogy újra és újra visszatérnek azok a dalok, itt is és a magyarországi könnyűzenében is, amelyek azt a feladatot vállalják, hogy közösségi pozitív élményt biztosítsanak a hallgató számára, mert a tapasztalat és a felhozatal is évről évre azt mutatja, hogy a szubjektív, negatív, értékvesztett kicsengésű dalokat sokkal könnyebb feldolgozni, mert azokkal sokkal könnyebben tudunk azonosulni. Viszont a boldogság változatai, variációi jóval eltérőbbek és nagyon kétélű kés ez, hogy amikor valaki feldolgoz egy boldogságmotívumot, az ne menjen át közhelybe. Ilyen értelemben emelném ki a Loose Neckties Society Élet című dalát, mert ebben érződött az, hogy igen, valóban működik ez a közösségi boldogságvariáció, ami az ő egyéni kis világukból fakadt, közben meg egy indokolatlan vigyor ült ki az arcomra, mert elindult a párbeszéd az alkotás és a befogadó között.

– Előfordult-e sok közhely a dalszövegekben?

– Az, ami egy 18-20 éves szájából kiterem, az lehet, hogy egy tíz évvel idősebb generáció tagja szájából már közhely, mert az úton levés és az útra ráállás folyamata szinte elkerülhetetlenül megköveteli azt. Egy fiatal szájából nem hangzik elkopottnak, mert ő még bele tudja helyezni azt az érzést, amit valóban megkövetel a gondolat. Az idén is felbukkantak közhelyszerű elemek, de valójában inkább csak egyszerű gondolatoknak nevezném őket. Jeleztem is a döntőben, hogy ha valaki képes egy bombasztikus refrént megírni, ami dallamtapadást idéz elő a hallgató fülében, akkor ne kényelmeskedje el a refrén előtti és utáni szakaszokat. Maga az előadó is megérdemli azt, hogy azt a minőséget, amit képvisel és azt a világperspektívát, amit ő lát és próbál tolmácsolni, azt úgymond engedje meg magának, hogy minőséggel képviselje. És persze a hallgató is megérdemli, hogy jó szöveget kapjon.

– Voltak-e olyan refrének vagy szövegrészek, amelyek különösképp elnyerték a tetszésed?

– Mindenik dalban találtam valamit igazából. Ami nagyon erőteljes volt, az a test-metaforák jelenléte. Az a kinyilatkozás és az a kontakt, ami két ember között megvalósul, azzal nagyon szépen dolgoztak a fiatalok. Például az 8LightMinutes esetében a visszatérő gondolat ez volt: „Az inged maradhat, csak a lelked ne takarjad!”, ez így elmondva az én számmal egy egyszerű kép, viszont a mellérendelt hangzásvilág és az énekesnő tolmácsolása gyönyörű képet tár a hallgató elé. A látható és láthatatlan, megfogható és megfoghatatlan kettős játéka az előbb említett szöveg esetében is jelen volt, vagy például Szakács Erika Folytatom című dalában is. Őnála éreztem azt, hogy a természet nem egy biztonság, hanem egy érzés, egy hangulat, egy állapot.

A fent említett pozitivitás szempontjából a győztes dal, a Loose Neckties Society versenydalában a refrénben megjelenített igék annyira alaphangulatokat hordoznak magukban, annyira egyszerűek (mondják, hallok, látok, érzek, játszom és félek), de mégis megteremtik a közösségi élményt. Ezek önmagukban masszív hangulatot, élményt tárnak elénk, viszont a dallammal találkozva, ténylegesen azt érezzük, hogy élünk. Alapvető emberi érzéseket fejeznek ki, erőteljesen.

– Miben nyilvánult meg a társadalomkritika?

– Például az, hogy hány különböző típusú társadalmi rétegbe tartozó ember él és valahogyan mind ugyanazt érezzük, mert a nap végén úgyis emberek vagyunk, lehámozva minden külsőséget, rangot és státust magunkról. Vagyis a jövőkép bizonytalanságát ugyanúgy érezheti egy egyszerű tanuló, egy metrón utazó munkás, egy elöljáró. Ugyanúgy félünk és hasonlóképpen szeretünk – ezek a képek jelentek meg főként a dalokban.

– Milyen korosztályt képviseltek az előadók?

– A zenekarok zöme 18-20 éves tagokból állt, ennél egy kicsit idősebbek voltak a Loose Neckties Society, a győztes csapat tagjai, ők már gyakorló színészek, zenészek. Azok az előadok vannak jelen a versenyen, akik ki akarnak lépni abból a komfortzónából, hogy feldolgozásokból éljenek, sokkal inkább önálló úton akarnak elindulni.

Volt egy olyan megközelítés is, hogy ők most nem versenyre jöttek, hanem egy nagy zenei találkozásra. Érződik, hogy nem vérre menő versenyről van szó, hanem sokkal inkább a zene ünnepéről, az alkotás ünnepéről és arról, hogy a fiatalok igenis megmutatják azt, hogy amilyen szép úton elindult az erdélyi magyar zene – beszélhetünk itt a Bagossy Brothers Company-ről, a 4 Street-ről, a NO Sugarról és lehetne még egy jó párat kiemelni – továbbra is Erdély különböző régióiban él a zene és él az alkotás és van minőségi zene. A verseny nem állított le egy folyamatot, sokkal inkább beindított, hogy az utánpótlás is esélyt kapjon. A perspektíva adott, a tér adott és valóban jön is az utánpótlás, nem gubóznak be abba, hogy akkor nekünk van N számú zenekarunk, aki kiemelkedik, hanem próbálják még színesebbé tenni az erdélyi magyar zene palettáját. És ez annyira jó!

– Azért is kérdeztem rá az előbb, hogy mi a dalok tematikája, narratívája, mert – köztudottan – a fiatalok gondolkodására, világérzésére nagy hatással van a zene. Az általad meghallgatott dalok milyen életérzést fejeznek ki? Érződik-e valamiféle pesszimizmus, amely napjaink több szempontból is problematikus társadalmának a kifejeződése lenne vagy inkább a fiatalos lendület és bizakodó hangnem „viszi” a versenyt? Milyenek a mostani dalok az öt évvel ezelőttiekhez viszonyítva? Vagy annyira színes a felhozatal, hogy nem lehet általánosítani?

– Szerintem inkább ez utóbbi a jellemző. Ha pörgetünk egyet a zenetörténetben, rájövünk, hogy minden generációnak megvan a sajátos problémája. Azt tapasztalom, hogy nem a kilátástalanság beszél belőlük, hanem az egészséges bizonytalanság, ami egy kritikusabban gondolkodó fiatalt megmozgat. Van egy adott helyzet és arra reflektál, hogy ha nem tudja megváltoztatni, akkor legalább próbálja meg jobbá tenni. Az egyéni nézőpont a közösség irányába halad... és ez helyénvaló! Tehát az örökérvényű problémák minden generációnak és korszaknak adottak, de megpróbálnak valamit kezdeni velük. Valójában ez is hozzátartozik a dal funkciójához.

– Van-e lehetőségük kibontakozni az erdélyi magyar zenészeknek, előadóknak?

– Lehetőség van, de minden azon múlik, mennyire kitartók. Mert nagyon sok rendezvény van, jelen esetben A Legszebb Erdélyi Magyar Dalról beszélünk. Ha elindulnak egy úton, a siker nem hull az ölükbe. Az a jó, amikor nemcsak hírnévre vágynak, hanem az alkotást szeretnék, azt, hogy konstans zenészek legyenek, nem csupán felülni egy hullámra, egy helyzetre, hanem a zene konkrétan azért van nekik, hogy alkossanak és közvetítsenek, ne csak egy trendet lovagoljanak meg. Azok fognak kibontakozni, akik nem csak egy slágert akarnak feldobni. Biztos, hogy jólesik nekik a kitörés lehetősége, viszont sokkal inkább azt veszem észre, hogy azok a zenészek, akik itt bemutatkoztak, az állandóságra próbáltak törekedni. Én azt kívántam nekik, hogy ne veszítsék el soha azt az alázatot, amit éreznek a zene iránt.

– Mit ajánlanál azoknak, akik jövőre beneveznének a versenyre? Mire figyeljenek?

– Legyenek hitelesek, ne akarjanak mások után élni, mások zenei művei alapján alkotni. Szükséges az inspiráció, de sokkal hitelesebb az, ha valaki képes a saját nézetét, perspektíváját és attitűdjét megmutatni a zenében. Mert egy hiteles zenekar vagy egy hiteles dal sokkal többet ér, mint egy nagyon jól megkomponált, steril dal. És ügyeljenek arra, hogy ha a dal elkészült, akkor ne csak a stúdióban, hanem élőben is legyen ugyanolyan jó, tehát a hallgató érezze azt, hogy ő ezt a dalt szereti. Az idén is jelen volt és érződött, hogy a stúdióhoz képest az élő megnyilatkozás, a közönség impulzusa és az interakció sokat dobhat a dalon. Merjenek tehát gondolkodni és merjenek alkotni, mert csodás dolgok is születhetnek!

– Beszéljünk részletesebben a győztes dalról: mivel érdemelte ki az elismerést?

– A Loose Neckties Society Itt élek című dala lett a legszebb erdélyi magyar dal. Ahogy az előbb is mondtam, ők voltak azok, akik képesek voltak közösségi pozitív élményt teremteni. Akik képesek voltak a zene által olyan hangulatot és érzést tolmácsolni, aminek az egyik leglátványosabb eleme az volt – most, ha jómagamról beszélek – hogy a dal egy adott pontján nem tudtam levakarni a vigyort az arcomról. Éreztem azt, amit ők képviselnek. A legfőbb a zene öröme volt, illetve az együttes közösségi élménye, az, hogy ezt ők hogyan élik meg és az a látásmód, amit képviselnek. Mindez nagyon jól működött. Egy bitangul jól megkomponált dal, masszív dalszöveggel, ami inkább hangulatában masszív, mint mennyiségében. A dalszövegre visszatérve: érződik, hogy ebben az esetben a kevesebb néha több, viszont nem beszélünk közhelyekről, sokkal inkább olyan általános érzésekről, amelyek azért nehezek, mert mindenki tud ezekről beszélni, de kevesen tudnak közösségi élményt biztosítani ezekből.

– Ehhez kell egyfajta letisztultság, gondolom…

– Igen. És a tiszta lélek, hogy ők ezeket nem megjátsszák. Ez már a hitelességről szól. Én mint befogadó igenis elhiszem, hogy ők most komolyan gondolják azt, hogy erről beszélni kell, hogy ezt tolmácsolni kell.

– Szeretnéd-e kiemelni a többi dal egy-egy megkapó aspektusát, ha volt számodra ilyen?

– Amikor a szövegnarratívákról beszélgettünk, már kiemeltem néhány dal figyelemreméltó aspektusát. Kiemelném továbbá Login Anettet – fiatal, feltörekvő tehetség – aki megragadott egy olyan általános hangulatot, ami minden fiatal lány esetében jelen van: játékos, laza női perspektíva arról, hogy mit is jelent a mai világban egy kapcsolatot fenntartani, egy lehetőség hogyan valósulhat meg. A dal érdekessége, hogy nem értékvesztett állapotot mutat be, hogy egy kapcsolat miért nem működik, hanem játékos perspektívát nyújt: az élet nem tragédia, hanem mindig egy lehetőség, erre utal a Majdnem beleszerettem cím is. Ez a feltételesség pedig mindvégig ott volt mind a szövegben, mind az előadásban és lendületet adott a dalnak. 

Vagy például – és itt visszatérünk a bizonytalanság témájára – a Rius & The Band Sólyom Bernivel közösen megalkotott egy olyan dalt, ami a stúdióban elindított egy érzést, az előválogató során, de ahogy kiálltak a színpadra és be tudták bizonyítani azt, hogy egy olyan banda, amely alapvetően a pozitív zenei világgal és az elgondolkodtató kérdések által meg tud egy hangulatot teremteni. Másfelől, a Jéghideg a tél című dal kapcsán, úgy jelenik meg két ember közötti kapcsolat, hogy az egy társadalmi problémát nyit ki, bizonytalanságot, jövőbemutatást, hogy milyen az, amikor azt hisszük, néha mások döntötték el a jövőnket helyettünk. Azt éreztem a produkció kapcsán, hogy ők egy igazi zenekar és – a duettpartnerükkel együtt – kézen fognak minket és úgy sétálunk, hogy közben mesélnek. És ez a mesélés laza, szabad asszociációt indít el a hallgatóságban. A dal kellőképpen provokatívnak tűnt ahhoz, hogy elgondolkodjunk olyan dolgokról, amelyek minket érintenek, viszont nem erőszakolták ránk, nem lökték ránk az ő nézőpontjukat, hanem kellő tisztelettel felajánlották azt, hogy képesek legyünk elgondolkodni rajta. Meg is köszöntem nekik, hogy élőben hallhattam ezt a dalt, mert egy adott ponton meg is érintett az a tiszta lélek, amivel ők ezt a problémát feldobták. Az a zenei séta, amit éreztem abban a három percben, azért az ember csak hálás lehet. És ez az, ami újra és újra visszatér a gondolat kapcsán, hogy jó kezekben van az erdélyi magyar zene.

A Loose Neckties Society győztes Itt élek című dala alább meghallgatható: