Vida Gábor frissen megjelent regénye, A bukfenc egy olyan korba visz vissza, ami történelmi léptékkel mérve ugyan alig számottevő távolságra helyezkedik el a jelentől, viszont mégis számos részlete homályba vesző, lehet, épp azért, mert akik átélték, azok a személyes tapasztalatok okán bizonyos mozzanataihoz eltérően viszonyulnak, ugyanakkor nem telt el annyi idő, hogy mindenkiben kialakulhasson egyfajta konszenzuson alapuló objektív reflexió. 

Viszont talán van itt valami más is, nevezetesen, hogy a romániai rendszerváltás időszaka nem csak objektív tényezők okán maradt mindmáig valamiféle zavaros történetek láncolata, hanem alapos okunk van feltételezni, hogy a régi berendezkedés egyes szereplőinek igencsak nyomós okuk volt arra, hogy minél kevesebb részletre derüljön fény, mert ez volt a hatalom átmentésének egyetlen eszköze. Vida ebbe a korszakba kalauzolja olvasóit, a történet pedig a kommunizmus utolsó évében indul egy határmenti kisvárosban, majd a fontos mérföldkövek – forradalom, fekete március, bányászjárás, a vadkapitalizmus privatizációs machinációi – érintésével vetít képet közös történelmünkről. Az író egy kávé mellett mesélt mindazon mechanizmusokról, amik révén egy talán sosemvolt rendszerváltozás mindmáig tartó hatásait vizsgálja új könyvében.