A sepsiszentgyörgyi református vártemplom árnyékában húzódik meg a kis ház, Kisgyörgy Zoltán geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró otthona. Háromszék „Zoli bácsiját” a magyar kultúra napján tüntették ki a Háromszék Kultúrájáért Díjjal, nyolcvanhetedik éves, ám nem pihen a babérokon, riportútról tért haza, mielőtt találkoztunk, épp annyi ideje volt, hogy elmosogasson.

Mutatja is, hogy ha kinézünk az ablakon a Keleti-Kárpátok gerincét látjuk, egy kicsit srégen ott hegyesedik Zabola felett a Zernye-havas, ott él a siketfajd, azokban az erdőkben vadászott fajdkakasra Vitéz Nagybányai Horthy Miklós. A falakon régi és újabb képek, a család és a „nagy székelyek”. „Csupa emlék, törékeny lett a lelkem, könnyen ejtek könnyet, talán az egyedüllét miatt "- mondja Zoli bácsi, mikor letelepszünk beszélgetni.

– A Háromszék Kultúrájáért Díjat annak ítélik, aki több évtizeden keresztül meghatározta a térség kulturális életét, akinek tevékenysége túlmutat a szakmáján. Sokrétű, összetett pályája melyik szeletét érzi visszaigazolva ezzel az elismeréssel?

 – Időm sincs számvetésre, jó, ha elismerik az ember munkáját. Harminckét éve vagyok újságíró, a rendszerváltás után lettem az akkor megalakult Háromszék napilap részvényese és főmunkatársa, azelőtt volt egy gyönyörű borvízkutatói múltam, még azelőtt a bányászat. Mind a három futam szépen sikerült, 65 éve dolgozom, 65 éve mindennap felkelek.

– A szülőföld szeretete hatja át minden írását, előadását. Szülőfaluja Árkos, ott alakult ki ez az erős kötődés?

– Nekem sok „szülői házam” volt, de gyerekkorom minden szép emléke Árkoshoz fűződik. A fehér ing, amit édesanyám kivasalt, a piros selyem pionírnyakkendő, kiállítottak a faluház erkélyére szavalni, egy kínai költő versét mondtam, abba nem kötött bele senki. A szüleim Sepsiszentgyörgyről költöztek haza Árkosra, mert akkor az Olt folyónak még nem volt védőgátja, amikor mindent elöntött a víz, és édesapám látta eliszaposodni az eperültetvényét, eladta a házat. Nagyapám báró Szentkereszthy Béla asztali inasa volt, nagy szövegű ember, mindig rögtönzött egy kis poézist az étellel kapcsolatban. Nem kérdezték, milyen vallású akarok lenni, az egész família unitárius volt, így engem is unitáriusnak keresztelt Végh Benjámin esperes, még piros-fehér-zöld szalagot is kötött rám, pedig 1936-ban még nem volt magyar világ. Megéltük a nagy szárazságot, több barátomat elvitték Nagykároly környékére kitelelni, de abba sem lehetett belehalni, ettünk főtt pityókát vert tejjel.

– Ahol Zoli bácsi megjelenik, hamarosan felharsan a nevetés. Ilyen anekdotázó, lenyűgöző előadó miért választotta a geológiát, a néma köveket?

– A Székely Mikó Kollégiumban a tanáraim egy része biztos volt benne, hogy irodalmi pályára lépek, és valóban lelkesen szavaltam Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeményét. Harkó József földrajz és történelem szakos tanárom volt a mentorom, ő mondta: „Zolti hagyd a színészetet, az unitárius teológiát, menj geológia-földrajz szakra!”. Apám is azt mondta, a barátok becsaphatnak, de a kövek soha. Meghallgattam őket, máig műszaki értelmiségi vagyok, még ha írok is az újságba. A Háromszék napilapnál soha nem volt ilyen jó és bűnösen fiatal főszerkesztőm, mint most Farcádi Botond, nekem ki van adva, hogy csináljam, amit jól csinálok, és ügyeljek magamra. Azért soha nem bántam meg, hogy geológiát választottam, a kolozsvári Bolyai Egyetemen olyan tanáraink voltak, akik szerettek, tiszteltek. Ez óriási dolog, ma már a középiskolában sincs olyan, hogy a tanár így szeresse a diákjait.

– Ilyen példaképek, pedagógusok nyomában kézenfekvő volt a tanári pálya?

– Az egyetem elvégzése után Sepsiszentgyörgyön úgy fogadtak, hogy nincs szükség földrajz szakos tanárra, menjek Brassóba. Én piros diplomával (kitűnő eredménnyel)  végeztem, a szüleim munkásemberek voltak, nem is féltem senkitől a kommunizmusban, ráültem a proletár hegemóniára. Apácán tanítottam, mindig is szerettem tanítani, ezért lett sok tanítványomból kitűnő geológus. De Apácáról mindig a köpeci bányát lestem, oda vágytam, hogy lássam azokat a rétegeket, melyekbe megkövült a sok millió évvel ezelőtti élet, így amikor hívtak, mentem.

– Nemcsak a bányák jó ismerője, a borvizeket is kutatta.

 - Húsz éve voltam már Köpecen, amikor a turisztikai minisztérium létrehozott egy hidrogeológus állást a megyei turisztikai vállalatnál. Mondták, hogy eleget voltam már a bányában, vállaljam el azt. Tíz esztendőt töltöttem ezzel, fúrtam mindenütt becsülettel, Bálványoson 1400 méterre, termálvizet kerestünk, a talpba 54 Celsius fok volt, de víz nem. Mélyebbre kellett volna fúrni. Végül a kőröspataki szénbányába kerültem, oda Emil Constantinescu volt államfő, akkor a bukaresti egyetem rektora küldte hozzám gyakorlatozni a diákjait, mondván, hogy Kőröspatakon a geológus szenvedéllyel űzi a hivatását.

– Közben írt több száz szakcikket, ismeretterjesztő írást, tucatnyi könyvet. Már akkor örömet okozott az írás?

– Akkor lettem firkász, amikor a rendszer összeomlott. Mondták az akkor alakuló Háromszék napilap vezetői, hogy annyi pénzt nem tudnak adni, mint a bányában, de amíg lesz magyar ember, aki a magyar újságot olvassa, addig megélünk. Ennek a harmadik futamnak is már 32 éve.

– Mindent tud Háromszékről. Nemcsak azért, mert több Kovászna megyét ismertető monográfia társszerzője, hanem mert idegenvezetőként is lenyűgözi a turistákat, és a könyvbemutatókon még a helyieknek is tud új történetet mesélni a falujukról. Honnan van ez a sok tudás? Nem felejt el semmit, amit egyszer hallott vagy olvasott?

– Van egy-két dolog, amit elfelejtek. De akkor tudom, honnan kell előbányászni, kit kell megkérdezni, vagy melyik könyvet kell leemelni a polcról. Engem minden rettenetesen érdekel, ez ami éltet. A díjátadón is elhangzott, hogy kimegyek a földekre, megkérdezem, hogy eresztett a pityóka. Megkérdezem, mert érdekel, mert meg kell írjam. Ez a nép megérdemli, hogy írjak róla. Nincs olyan falu Háromszéken, amelyikről nem tudnék legalább egy órát beszélni. Unitáriusként minden templom védőszentjét tudom, ismerem minden falu papját és plébánosát. Most is járom falut, mindenütt vannak ismerőseim, előfordul, hogy rám kérdeznek: „Zolti, maga még ilyen vitéz?”.

– Évtizedek óta járja a falvakat, ismeri Háromszék zegét-zugát, és a lakóit is. Hogyan látja a változásokat? Jó irányba tart-e a székely falu?

– Ez sokarcú kérdés, sokarcú lehet a válasz. Letaglóz, hogy milyen mértékben apad a székelység. Attól sem vagyok elragadtatva, hogy rohan a világgal, nincs idő leülni a gyermekkel, a nevelést a tanítókra bíznánk. Annak sem örülők, hogy irigy a fajtám, összeveszik a rokonaival, nem beszél a szomszédokkal, megszólja a papot. Én jó hangulatban megyek mindenhova, de az sem tetszik, hogy kevesen járják a templomot, pedig nincs olyan templom, parókia, plébánia, ahová ne pótolt volna be a magyar állam, és fájin, aranyszájú papok vannak, akik egy óra alatt csak jókat mondanak. Miféle dolgok ezek? Aggódom a fajtámért, de érzem, hiszem, hogy kell ennek még jobbra is fordulnia. Ezer meg ezer emberben, akiket ismerek, mind ott van a jó, csak nehéz belőlük kipiszkálni. Mindenki törekszik, jobbra vár, békére, csendre, nem arra, hogy a tévében riogassák, lökjék velük szembe az ukrán frontot. Jó lélekkel, jó barátsággal bátorítok mindenkit, jósolom, hogy eljön a jó világ, de ez tőlünk is függ.

Kisgyörgy Zoltán geológus, geológiai és helytörténeti szakíró, újságíró 1936-ban született Árkoson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett egyetemi diplomát 1957-ben. Még ez évben Ozsdolára került tanárnak, majd a következő évtől Apácán tanított. 1961–1974 között az erdővidéki szénbányák geológusa volt, ebben az időszakban Baróton lakott családjával. 1974-től a megyei turisztikai hivatalhoz került Sepsiszentgyörgyre, ahol hidrogeológiai mérnökként tevékenykedett. 1984-ben az akkor nyílt kőröspataki szénbányához alkalmazzák, ismét bányageológusként, majd a Háromszék napilap alakulásától (1989. december vége) napjainkig a lap újságírója. Kisgyörgy Zoltán, a kutató kutatási eredményeit több mint 200 szakcikkben és ismeretterjesztő írásban tette közzé szak- és napilapokban, itthon és külföldön egyaránt. Emellett eddig 13 kötete jelent meg. Ezek közül kiemelem az 50 évvel ezelőtt kiadott Erdővidék turistakalauzt, mely magyar és román nyelven egyaránt megjelent. (részlet Demeter László muzeológus díjátadón elhangzott méltatásából)