Purgatórium-színház a TESZT-en: A mi osztályunk

Eltűnőben van a színházból a katarzis, úgy is, mint alkotói szándék, úgy is, mint élmény. Talán ezért hatnak akkora erővel azok az előadások, amelyek olyannyira meg- és felrázzák a nézőt, hogy purgatóriumként hatnak rá, amiből csak meggyötörve, de megtisztulva lehet kikerülni. Tadeusz Słobodzianek 2008-ban írt, és azóta világszerte játszott drámája, A mi osztályunk ilyen. Főleg, ha olyan produkciót kerekítenek belőle, mint a tatabányai Jászai Mari Színház társulatának Guelmino Sándor által színre vitt előadása, amelyet a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó közönségének csütörtökön volt alkalma megtekinteni.

Tadeusz Słobodzianek drámája egy lengyel és zsidó tanulókból álló osztályközösség élettörténetein keresztül idézi fel – és teszi húsbavágóan személyessé – az emberiség legvéresebb századának történetét. A cselekmény 1925-ben indul, a diákok ekkor hat-hétéves elemisták, és halálukig követi végig a szereplők összefonódó, egymásnak feszülő, árulásokba és tragédiákba, vagy a pusztító önmarcangolásba fulladó sorsát.A boldog, rövid gyermekkort a világháború szakítja ketté, az osztálytársakat először a bolsevik diktatúra, később a fasizmus, majd ismét a kommunista önkény teszi ellenségekké vagy szövetségesekké, kínzókká vagy megkínzottakká, gyilkosokká vagy áldozatokká. A darab talán legcinikusabb mondata éppen az egyik gyilkossá vált egykori barát szájából hangzik el: az osztálytárs az olyan, mint a családtag. Nos, igen, néha családon belül is történik vérontás.

A tatabányai társulat előadásában egy tornaterem szolgáltatja a díszletet, és ez zseniális megoldásnak bizonyul, az eredetileg becsületes sportra és gyermekjátékokra szolgáló eszköztár ugyanis a szemünk előtt válik – az osztálytársak felnőtté válásával és a történelem eldurvulásával – a bántalmazás, erőszak, üldözés, szabadságkorlátozás és gyilkosságok szimbolikus kelléktárává. Mintha arra figyelmeztetne a díszlet: a legkegyetlenebb gyilkosok is ártatlan gyermekek voltak valamikor. Azt hisszük, hogy a mi gyerekeink nemzedéke nem lenne képes erre? Biztos, hogy nem?Erre a gondolatra erősít rá, ugyanakkor viszont a reményt is megcsillantja az előadás zárójelenete: tíz gyermek jön ki énekelve a színpadra – ugyanazt a kisiskolás dalt éneklik, mint A mi osztályunk tagjai egykor, az előadás nyitójelenetében. A temesvári vendégszereplést követő beszélgetésen az alkotók elmondták, ez az a pillanat, amikor sok néző már nem bírja tovább, és zokogni kezd.

Nem mintha korábban nem szolgáltatna erre bőven alkalmat a produkció. Tadeusz Słobodzianek darabja önmagában is rendkívül erős, sűrű szöveg, és noha a visszaemlékezés, az elmesélő forma nyújt bizonyos eltartást a történtektől, bizonyos jelenetek így is az elviselhetetlenség határát súrolják. A pogrom érzékletes felidézésénél felkavaróbb színházi jelenetet nehezen tudok elképzelni (a település összes zsidó lakóját az utcára terelik, megalázzák, majd egy pajtába zárják és az egészet felgyújtják), és mivel ezt szavakkal és színészi játékkal nem lehet tovább fokozni, a rendező azt az érzékszervünket célozza meg, amelyet színházi élmény befogadásakor a legritkábban használunk. Égett bűzt érzünk a nézőtéren. Az elején azt hittem, hallucinálok, a pajtában égő emberek mentális képe űz szörnyű játékot  az érzékszerveimmel, de a beszélgetésen kiderült: valóban füstöt fújnak a közönség közé, és ezt gyógynövényes cigarettákkal érik el.

A tatabányaiak produkciója nagyon erős fogadtatásban részesült a TESZT-en, a késő éjszakába nyúló közönségtalálkozón valósággal gratulációk és kérdések ostroma alá vették a társulatot. Nem csoda, hisz – amint azt Guelmino Sándor meg is fogalmazta – az egész darab egyetlen, mindannyiunkat kísértő kérdésben süríthető össze: tanulunk-e mindebből a huszonegyedik században?

Kapcsolódók

banner_bcxvIA0Y_2.jpg

Kimaradt?